Orvosi Hetilap, 1996. november (137. évfolyam, 44-47. szám)
1996-11-17 / 46. szám - Rácz Egon: In memoriam dr. Frank Miklós
In memoriam dr. Frank Miklós Már 25 éve van annak, hogy nincs közöttünk dr. Frank Miklós, az Országos Reuma és Fürdőügyi (ma Fizioterápiás) Intézet (továbbiakban ORFI) h. igazgatója, a III. belosztály vezetője. Ki volt dr. Frank Miklós és miért kell emlékeznünk rá? Budapesten született, 1895-ben, egyetemi tanulmányait is itt végezte 1918-ban, majd a régi (Bálint Rezső vezette) III. sz. belklinikára került. Itt a belgyógyászat mellett érdeklődését felkeltette a balneológia, mely a továbbiakban meghatározóvá vált számára. A fiatal tanársegéd neve nemsokára megjelent hazai, majd külföldi lapokban. 1922-ben feleségül vette dr. Pogány Alice fogorvost. Hamarosan az Országos Balneológiai Egyesület titkára, majd főtitkára lett, a klinikán adjunktus és 1927-ben az Országos Balneológiai Értesítőben programot hirdetett. Többek között fürdőkórház létesítését ajánlotta. Két fia született: Miklós és Adorján. 1930-1950 között dr. Frank Miklós az OTI (Országos Társadalombiztosítási Intézet) orvosa, majd belgyógyász főorvosa lett. A háború a Don-kanyarban élt, mint orvos hadnagy teljesített szolgálatot. 1949-ben az Országos Fürdőügyi Igazgatóság kiadásában megjelent az általa szerkesztett „Balneológiai Könyvtár”. Neves szerzői ismertették Magyarország gyógyfürdőit, üdülőhelyeit, ásványvizeit. A kiadvány klimatológiai és geológiai vonatkozásokkal is foglalkozott. 1951-ben valóra vált egyik álma: megszületett a fürdőkórház, az ORFI. Ide hívták igazgatóhelyettesnek és a III. belosztály vezetőjének. Tudományos munkái a gastroenterológiai területére vitték: foglalkozott a hepatitises betegek vizsgálatával, terápiájával, az ivókúrák hasznosításával (ásvány- és gyógyvizek belső alkalmazásával), de az ORFI profiljának megfelelően a mozgásszervi betegek iszapkezelésével is. Mint kezdő orvos, 1957-ben itt ismertem meg dr. Frank Miklóst, majd 1961-1966 között folyamatosan az osztályán dolgoztam. Milyen is volt közelebbről Frank főorvos úr? Mindig jól ápolt, jól öltözött, kitűnő modorú, halk szavú, igen precíz, jó emlékezőtehetséggel bíró (nem felejtette el utasításait) igen művelt, irodalmilag pallérozott, színház- és hangverseny-látogató ember - de szigorú főnököt ismertem meg benne. Igyekezett szigorúbbnak látszani, mint amilyen valóban volt. A magyaron kívül három idegen nyelven beszélt, írt, olvasott, és a latint is leírta. Osztályán a vizit pontosan Vill-kor kezdődött, induláskor megkérte a laboránsnőt, hogy ilyenkor csak az igazgató, ill. minisztériumi felettesei számára elérhető. Alapvető fontosságúnak tartotta a tisztaságot, a higiéniát, és ezt az egész osztályon ellenőrizte. Kórtörténetet, zárójelentést csak írógépen lehetett írni, és akinek ebben nem volt még gyakorlata, bizony naponta több órát görnyedhetett a gép fölött. A megkülönböztetés, a kivételezés távol állt tőle. Hangos szót sem a kórteremben, sem a folyosón (vagy az orvosi szobában) nem hallottam tőle. Haragjának, nemtetszésének úgy adta jelét, hogy jobb kezének mutatóujjával, orra alatt a bajuszát megdörzsölte. Ha ezt láttuk, tudtuk: valami baj van, valami nem tetszett. „Necante aegrotamtum” figyelmeztetett sokszor, hanem majd kint a folyosón. Kiegészítő kérdések után, félszárú fonendoszkópjával meghallgatta a beteget, majd alaposan megvizsgálta. Nem kerülte el figyelmét a diéta sem. A diétás nővér, de a gyógytornász is rendszeres látogatója volt az osztálynak. Nem tartott fogadóórát, hozzá bárki, bármikor bemehetett. A „kiváló orvos” 1960-ban a máj- és epeútbetegségek új terápiás megközelítésével és egész addigi tudományos munkájával elnyerte a kandidátusi fokozatot. Szerénysége a Miklós-napokon is megnyilvánult, amikor ő ment koccintani felköszöntő munkatársaihoz. Felesége 1963-ban elhunyt, a csapás terhét viselve tudományos munkáját töretlenül folytatta. 1956 és 1970 között 13 országban járt, volt ahol többször is. A megtisztelő meghívásoknak mindig eleget tett, tanácsait szívesen fogadták, kutatásait elismerték, számos balneológiai, klimatológiai társaság tagjai sorába választotta. Osztályán foglalkozott a szigorlókkal, a jövő reumatológusaival is. A zárójelentést elolvasás nélkül soha nem írta alá, felfigyelt a hibákra, magyartalanságokra. Ellenőrizte az osztály gyógyszerigénylését, a keretet nem engedte túllépni. Az említett apróságok talán szokatlannak tűnhetnek fiatal kollégáinknak, de abban az időben a szombat még munkanap volt, az infarktusos beteget négy hétig fektettük, és az ultrahangot csak a fizikoterápián láttuk. Dr. Frank Miklós igazságérzetét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy rendszeresített egy füzetet, melybe bekerült minden quótán felüli beteg, aki osztályára kívánt befeküdni. Itt a valóságos sorrend számított, és nem élvezett előnyt senki, még a főorvos magánbetege sem. „Nem adom el magam” - mondta olykor, amikor valaki bélelt borítékkal kísérelte meg befolyásolni a felvétel időpontját, a kezelést, vagy esetleg a kórházi tartózkodás idejét. Sokunknak magas etikai mércéjéről élő, követendő példát adott. 15 év után 1966-ban dr. Frank Miklós átadta osztályát, elbúcsúzott attól a csodálatos látványtól is, amiben naponta volt részünk: Duna-part Lukács fürdő előtti szakaszától és a továbbiakban, mint az Országos Gyógyfürdőigazgatóság h. igazgatója, csak a balneológiával foglalkozott, egy sötét, zajos kis szobában, a Frankel Leó utca túloldalán. Néhány évvel később itt kerestem fel, én búcsúztam tőle. Azt kérdezte: „Jól meggondoltad?” és azt mondta: ezer főnököd lesz! Ebben tévedett: kétezer lett. Dr. Frank Miklósnak élete végén nem adatott meg, amit többszörösen megérdemelt volna, hogy szép csendesen elaludjon. 75 éves volt, amikor az Országos Gyógyfürdőigazgatóság és az ORFI dolgozói, betegei körülállták sírját a Farkasréti temetőben. Rácz Egon dr.