Orvosi Hetilap, 1999. szeptember (140. évfolyam, 36-39. szám)

1999-09-05 / 36. szám - Gerevich József: Dr. Székács István (1907-1999)

IN MEMORIAM Dr. Székács István (1907-1999) 1999. március 18-án meghalt Székács István orvos, pszi­choanalitikus, a budapesti pszichoanalitikus iskola utol­só, még életben lévő nagy alakja. 92 éves volt. A hazai orvostársadalom valójában nem ismerhette meg a nevét, mivel élete utolsó harminc évét csendben, visszavonultan töltötte, miközben pszichoanalitikusok egész nemzedékét nevelte fel kiképző analízis formájá­ban, és befejezte félbehagyott tanulmányainak nagy részét. Nem kedvelte a nyilvánosságot, az újságcikkeket, televíziós nyilatkozatokat. Ennek ellenére 90 éves korá­ban a Replikában, majd angol nyelven a Books-ban adott nagyobb interjút életéről és munkásságáról. 1907. november 27-én született Budapesten, Schön­berger István néven, nagy orvosdinasztia tagjaként. E nevét a jelenlegire a Magyar Belügyminisztérium en­gedélyével változtatta meg 1948-ban. 1932-ben végzett a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi fakultásán. 1928-1935 között az Egyetemi Élet- és Kórvegytani Intézetben végzett kutatómunkát. 1934-ben laboratóriu­mi szakképesítést szerzett. Nem tudjuk pontosan, hogyan terelődött az akkor már igen fejlett és széles körben elterjedt pszichoanalízis felé a figyelme. Életrajzi tény, hogy 1932-ben Róheim Géza képezte ki pszichoanalitikussá. Ezt követően Kovács Vilmához járt kontrollanalízisre. 1939-ben lett a világ­hírű Magyar Pszichoanalitikus Egyesület rendes tagja. 1945-ben lett kiképző analitikus. 1949-ben a Magyar Pszichoanalitikus Egyesületet feloszlatták. 1938-ban a párizsi nemzetközi kongresszuson, a következő években az Egyesület ülésein számolt be analitikus munkáiról. Az Egyesület feloszlatását követően, 1949-től 1965-ig nagy törés következik be pszichoanalitikus tevékenysé­gében, nem folytat magángyakorlatot. Saját bevallása szerint a biokémia csábította el, hiszen kezdettől fogva természettudományos érdeklődése volt, a pszichoanalí­zist is természettudománynak tartotta haláláig. 1953-ig a Magyar Tudományos Akadémia Biokémiai Intézetének, majd ezt követően az Országos Közegészségügyi Intézet Biokémiai és Izotóp Osztályának volt az osztályvezetője, nyugdíjazásáig. 1970-től 1999-ig kizárólag pszichoanalitikusok ki­képzésével foglalkozott. 1971-1972-ben Kun Miklós dr., az Országos Ideg- és Elmegyógyintézet akkori főigazga­tóhelyettese kérésére pszichoanalitikus szemináriumot vezet, majd a nyolcvanas években Goldschmidt Dénes dr. pszichiáter főorvos felkérésére a Semmelweis Kórház Pesthidegkúti Pszichiátriai Osztályán 40 pszichiáter és pszichológus részére 22 előadás keretében ismertette a korszerű pszichoanalízis elemeit. 1985-ben az időközben újonnan szervezett Pszichoanalitikus Egyesület tagja lett, kiképző analitikus státuszban, rendszeresen vezetett leendő analitikusok részére szemináriumokat. 1985-ben az akkor újonnan bevezetett pszichoterapeuta szakvizs­gát is megszerezte. Élete nem szűkölködött meghurcoltatásokban, szen­vedésekben. A negyvenes években munkaszolgálatos volt. Az ötvenes években áldozatává vált a hírhedt orvosi koncepciós pernek, emiatt több évet börtönben töltött és súlyosan leromlott fizikai állapotban szabadult. Mindez azonban nem szegte életkedvét, élete végéig töretlenül dolgozott. Tanítványai kilencvenedik születésnapján a Psychiat­­ria Hungarica folyóirat egy teljes tematikus számát szán­ták arra, hogy tisztelettel köszöntsék mesterüket (1997/4), „A pszichoanalízis alkalmazásának lehetőségei” címmel. Ugyanebben az évben sikertelen kísérletet tettek tanít­ványai arra, hogy elnyerje a Széchenyi-díjat. Ez az egyetlen állami díj imponált volna neki, aki egyébként nem szerette a kitüntetéseket, a külső elismerést. A jelen hazai tudománypolitikusok mércéje más, nemigen illik Orvosi Hetilap 1999,140 (36), 2011-2012.

Next