Orvosi Hetilap, 2000. június (141. évfolyam, 23-26. szám)

2000-06-11 / 24. szám - Károly László: A védőnői szervezet Tolna megyében

A nagyszámú halálozást ekkor főkép a rossz szociális helyzettel magyarázták. Ezért jöttek létre értelmiségi, vallási körökben a nyomorenyhítő akciók célját szolgáló szervezetek. A megalakított árvaházak, napközik és jóté­konysági egyesületek csak kevés embert érintettek, nem változtattak lényegesen a népmozgalmi helyzeten, sőt ép­pen Tolna megyében a Sárköz volt az egyik központja az egyke megjelenésének. A század végére a járványok megszelídültek, a teljes vakcinálás következtében a himlő visszaszorult, a gyermekhalálozás csökkent, de a csecse­mők pusztulása változatlan maradt. Magyarán: egyik módszer sem volt hatásos. Ekkor, 1915-ben jött létre külföldi példák nyomán a Stefánia Szövetség, mely az asszonyokra szakszerű, személyre szóló tanácsadással próbált hatni. Időbe került, míg a szervezet az igények alakulásával elterjedt és az egészség­ügynek egyik legsikeresebb intézménye hatékonyan mű­ködött. A szerződés időszaka (1915-1948) A Stefánia Szövetség közadakozásból kívánta megvalósí­tani tevékenységét. Az 1917-ben 25 taggal alakult Paksi Szövetség alapító írása szerint az alapító tagok egyszerre nagyobb összeget tartoztak befizetni. Az 1933-as mó­dosítás alapító és működő tagokat különböztet meg. A működő tagok az orvosok, a védőnők és a központi ad­minisztratív munkát végző tisztviselők voltak. 1917-ben az állami támogatást is megnyerve, a köz­­igazgatást is igénybe véve kezdték meg a szolgálat orszá­gos kialakítását. (1). E célból 1918 májusában a Szövetség vezetői előadást tartottak Szekszárdon. A gyűlésen a helyi vezetők főleg az egyke elleni küzdelmet emelték ki, de megemlítették, hogy Tolna megye 21%-os csecsemő­­halálozásával a szászországi halálozás hétszeresét éri el. Madzsar József, a Szövetség igazgatója kifejtette, hogy ennek csökkenése csak szakképzett tanácsadó személyek alkalmazásával érhető el. Rámutatott az anyatej fontos­ságára is. Az emberek nemigen tudtak mit kezdeni ezzel az új intézménnyel, félreértették feladatát. Mózs például azzal utasította el a védőnő alkalmazását, hogy ha baj van, Tolnán az orvosok könnyen elérhetők. A védőnőt tehát felcserlélének tekintették. Egy akkori újságcikk szerint a védőnő feladata, hogy legyőzze az anyaságtól való irtó­zást. Tehát a cikkíró a védőnő munkáját messianisztikus feladat végrehajtásának képzelte: olyat kívánt általuk megvalósítani, amire az nem volt képes (más sem), hisz nem is ez volt a feladata. Ez a gondolat még a szocializ­mus idején is felmerült. Az értelmiség nevében nyilat­kozó szerző a védőnő felvilágosító, nevelő tevékenységét meg sem említi, pedig Sebestyén Mária, a lengyeli Appo­­nyi Sándorné - a Stefánia Szövetség egyik alapítójának, gróf Apponyi Albertnek, a volt miniszternek rokona - ál­tal saját pénzén alkalmazott védőnő a gyűlésen 1917-es működése óta jó eredményekről számolt be. Apponyiné a csecsemőhalálozás csökkentése céljából 50 000 koronás alapítványt hozott létre. A megyében is megalakították a Stefánia Szövetséget. A terv szerint a megyében 11 főhivatású védőnői állás lett volna, a kisebb helyeket 30, mellékállásban dolgozó személy látta volna el, akik 6 hetes tanfolyamon vettek volna részt. A vesztes háború miatt a tervek nem valósul­tak meg, csak 3 egyén végezte el Pécsett a 3 hónapos főhi­vatású védőnői tanfolyamot (2). A három Tolna megyei védőnő közül kettő Szek­szárdon, egy pedig Pakson működött. Hogy a szekszár­diaknak kellő fizetést biztosítsanak, a képviselőtestület úgy határozott, hogy ott a megye által előírt három vé­dőnő helyett csak két személyt alkalmaznak, „így a 3 védőnő fizetése 2 részre osztva kellő mennyiségű”. A háború után a Szövetség visszafejlődött. 1923-ban a három délkelet-dunántúli megyében csupán a megye­­székhelyen: Pécsett, Kaposvárott és Szekszárdon működ­tek intézetei. A dunántúli védőnői hálózat egyébként is elmaradt a Tiszántúlhoz képest. A Stefánia Szövetség 1926. évi jelentésében országosan az 1923. évi 147-tel szemben már 204 csecsemővédő intézet szerepelt 429 védőnővel. Dél-Dunántúlon az intézetek száma változat­lan maradt (3). Országos változást csak a Zöldkereszt jelentett, ame­lyet Johan Béla a Rockefeller-alapítvány segítségével a falusi egészségügy megjavítására hozott létre. A szerve­zet munkájának csak egy részét képezte az anya- és cse­csemővédelem. 1928-ban Debrecenben, 1930-ban Buda­pesten védőnőképző intézetet szervezett. E bentlakásos intézményekben a képzés ideje 2 év volt. 1928-ban csak középfokú végzettséget (polgári) kívántak meg, az 1930- as évek végén már az érettségit vagy tanítóképzői okleve­let is megkövetelték. Akinek a szükséges alapfokú vég­zettsége nem volt meg, nem végezhette el az iskolát, csak gyakornokként dolgozhatott (4). 1927. decemberben újból megalakult a paksi tanács­adó. Állami segítséggel egy vásárolt emeletes házban szülőotthont hoztak létre. A paksi képviselőtestület a földszinti részt átengedte a Stefánia Szövetségnek, de az emeletet, ahol a szülőotthon volt, lakásokként bérbe adták. Mikor erre rájöttek, sikkasztás gyanújával vizs­gálatot indítottak. Kiderült, hogy az emelet bérbeadásá­ból származó jövedelmet - az előírtnál nagyobb mér­tékben - a tanácsadó korszerűsítésére fordították. A még alig üzemelő, de eredményes szülőotthon megszünteté­sét azzal indokolták, hogy a szekszárdi szülészet mentő­vel fél órán belül elérhető, így a paksi intézmény fe­lesleges. Az egész ügy kissé homályos volt. A közeli Dunaföldvár tanácsadója 1929-ben született meg. 1. ábra: A Stefánia Szövetség jelvénye

Next