Orvosi Hetilap, 2005. január (146. évfolyam, 1-5. szám)

2005-01-23 / 4. szám - Dezső István: Dr. Krisár Zoltán (1914-1990): Egy erdélyi sebész emlékezete

műtőasztalon a 20-25 sebész naponta kb. 20-30 műtétet végzett a 120 ágyas osztályon. Csak össze­hasonlításképpen: ma, az új megyei kórház 1680 és a gyerekkórház 605 ággyal rendelkezik, ahol az összes specialitások képviselve vannak, klinikai ran­gú és metodológiai központ is egyúttal, miközben Nagyvárad lakóinak száma megháromszorozódott. Az 1956. október 23-ai magyar forradalom és sza­badságharc idején éppen Budapesten volt, lezárták a határokat, hazatérni nem tudott, így a Szent István Kórház sebészeti osztályán megszakítás nélkül részt vett a sebesültek ellátásában, amiben amúgy is nagy gyakorlata volt. Szökhetett volna külföldre is, de erre nem is gondolt, mert nagyon megszerette Nagyváradot, nem tudta elképzelni, hogy másutt jobb sorsa lehetne. Krcsár Zoltán nem politizált, nem volt párttag, en­nek ellenére nemcsak munkatársai szerették, hanem Nagyvárad adminisztratív és pártvezetősége is ragasz­kodott hozzá, az ő személye mindig garanciát jelentett a betegeknek még akkor is, ha nem ő operálta a bete­get, mert mindig elérhető közelségben tartózkodott. Szerény ember lévén, még a 60-as évek elején is csak egy használt Rover kocsival közlekedett, és ál­lami lakásban lakott. Az ő otthona a kórház, szenté­lye a műtő volt. Mindennap kétszer vizitelt a sebé­szeten, még vasárnap is bement a kórházba a temp­lom helyett, de amikor Nagyváradon a Teleki utcá­ban lévő református templomot javították, a költsé­gek nagy részét ő fedezte, így is bizonyítván ragasz­kodását ősei vallásához, a református valláshoz. Megyei viszonylatban ő végez először tüdő-, és le­benykiirtást, mitralis stenosis miatti comissurotomi­­át 10 esetben, de ezután betiltják, és csak Bukarest­ben végezhetnek szívműtétet a Fundeni-klinikán, amit az akkori egészségügyi miniszter, Voinea Mari­­nescu professzor vezet. Érplasztikákat, nyelőcsőkiir­tást és -pótlást, teljes gyomorkiirtást, májresectiót, májcirrhosisban portalis derivációt végez rendszere­sen. Országos viszonylatban elsőnek ő végez haránt­vastagbélből nyelőcsőpótlást. Az 1980-as években fia, Krcsár Attila az államvizsga dolgozatában már 100 nyelőcsőpótlásos műtétről számolt be. 1963-ban, amikor a nagyváradi sebészeti osztályt meglátogatta a román egészségügyi miniszter, csak abban a kórteremben állt meg egy kis eszmecserére, ahol a nyelőcsőműtéten átesett betegek feküdtek. Ezek a betegek véletlenül vagy öngyilkossági szán­dékkal marószódát (nátron-lúgot) ittak, és ezért ala­kult ki a stenosis; műtét nélkül halálra voltak ítélve. Ilyen betegek egész Erdély területéről felkeresték, éppen a sebészek irányították őket Nagyváradra Krc­sár Zoltánhoz. A fekélybetegségnek megbízható konzervatív ke­zelése nem volt, ezért mindennap végeztünk gyo­morcsonkoló műtétet. A Reichel-Pólya-műtétet (Billroth II.) végezték mindenütt az országban (Ro­mániában). Krcsár Zoltán vezette be Bihar megyé­ben először a Pean-Billroth I. típusú műtétet, az anastomosis egyrétegű varratával, megelőzvén ezzel a kolozsvári sebészeti klinikákat, ahol Aurel Nana sebész professzor ellene volt ennek a műtétnek, an­nak ellenére, hogy a Pean-műtét sokkal fiziológiá­­sabb, mint a Billroth II. Bihar megyében ugyancsak Krcsár Zoltán vezette be elsőnek fekélybetegségben a szelektív vagotomiát és pyloroplasticát, elkerülvén ezzel a gyomorcson­kolást. A gyomorfekély okát nem tudták még ebben az időben, így aztán az antibiotikumokkal való keze­lés számításba sem jöhetett, hiszen cortico-visceralis betegségként tanították. Közeli baráti kapcsolatban állt Littmann és Kulka professzorokkal, akiktől rendszeresen kapott szak­könyveket, műszereket, sőt még varróanyagot is (szondák, katéterek, lenfonál, perion stb.), amit a megbízható turisták vittek át a szigorúan őrzött hatá­ron. Mindig ellene volt az Erdélyből való kivándorlás­nak, de ha egykori tanítványai mégis Magyarorszá­gon akartak letelepedni, akkor szép működési enge­déllyel igyekezett segítségükre lenni, ami egyúttal ga­ranciát is jelentett a sikeres elhelyezkedésnél. Műtéti újításaiból talán a heroikus nyelőcsőplasztika műtéte ma is megállná helyét, de az ujjal végzett commissu­­rotomián egy mai szívsebész, legfennebb csak csodál­kozhat, hogy egy vidéki sebészt az 1960-s években mire vitt bátorsága és ügyessége. Krcsár Zoltán sebésztechnikailag - mai szemmel nézve - nem művelt csodát, de az a tény, hogy ma­gyar ember létére megmaradhatott Nagyváradon osztályvezető sebész főorvosnak egy 120 ágyas sebé­szeti osztály élén, talán maga a csoda. Egykori mun­katársai tudják, hogy e csodának drága ára volt: éj­jel-nappal negyven éven át készenléti állapotban lenni arra az esetre, ha hívnák a kórházba. Röviden: az életét a szakmájának szentelte, önként, lelkesen és mindig jókedvűen. Azt hiszem nyugodtan elmondhatjuk, hogy 1950-1990 között - kelet-európai viszonylatban - egy korszerű sebészetnek volt a képviselője Krcsár Zoltán Nagyváradon. Egykori tanítványai büszkén hivatkoznak rá mint mesterükre, még akkor is, ha maguk már magasabb szinten művelik a sebészetet. Egykori munkatársai közül több egyetemi tanár, magántanár lett. Többen megszerezték az orvostu­domány doktora fokozatot. Nagyváradon ma már nemcsak orvostudományi egyetem működik, hanem minden fakultás. A kórhá­zak klinikákká váltak, így sebészeti klinika is lett az új megyei kórházban, ahol egykori tanítványai és mun­katársai tanítanak. Ha élne, büszkén tekintene rájuk. Nagyvárad post mortem díszpolgárává avatta. El­várható Nagyvárad vezetőségétől, hogy egy utcát is nevezzenek el Krisár Zoltánról, éppen a Bicazului utcát, ahol élete végéig lakott feleségével, Irénke asszonnyal és fiával, dr. Krisár Attilával. A sebészeti klinika emlékét úgy őrizhetné meg méltóképpen, ha a nagy műtőt „ Krisár-műtőnek" neveznék egykori tanítványai. Több szakkongresszuson vett részt Ro­mániában és külföldön (Magyarország, Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország, Szovjetunió, Olaszor­szág, Franciaország) előadásokkal. Több mint 300 tudományos munkát készített. Szerette a klasszikus zenét, a színházat, a jó filme­ket, mert „az élet nemcsak munka, hanem az embe­ri művészeti alkotások élvezete és szeretete is" - szokta mondani. Dezső István dr. 2005 ■ 146. évfolyam, 4. szám ORVOSI HETILAP 179

Next