Ózdi Vasas, 1963 (6. évfolyam, 1-51. szám)

1963-06-01 / 22. szám

Szavaló kislány Mikó István rajza AVATÁS T b­oldogság, öröm és iz­galom járta át a kis gyermekszíve­ket vasárnap dél­előtt, amikor fel­harsant az avatási ünnepség kezdetét jelző harsona. A kisdobosok Ligeti Jánosné vá­rosi kisdobos-ve­zető szavait hall­gatták figyelme­sen, majd amikor a kék háromszögű nyakkendő már a nyakukban volt, mind azt érezte, méltóvá szeretne válni majd az út­törő névre. Az avatásra fel­sorakozott úttörők előtt Légrádi Jó­zsef úttörővezető ismertette az úttö­rő mozgalom múltját és jele­nét. Amikor az úttö­rő­ fogadalmat le­tették, az avató szülők nyakukba kötötték a piros nyakkendőt. Az első úttörőigazol­ványt ezen az ava­táson Bellér Emő­ke IV. osztályos tanuló kapta, s mint megtudtuk a szombati nagy si­kerű tábortűznél kitűnően szavalta a Munkásgyermek himnuszát. Végül a VIII. osztályosokat Soós Ottó elvtárs a já­rási KISZ-bizott­­ság titkára avatta KISZ-taggá és me­leg szavakkal adott útravalót az indu­láshoz. A tagsági köny­vek kiosztása után harsona jelezte a nagy nap végét. —éri— ÓZDI VASAS 1963. június 1. A bejárat mellett balra egy biliárdasztal, és egy üveg­lappal fedett asztali­ fut­­ball áll, jobbra az igazgató szobája van. A nagy épületben most teljes csend honol, az előadó­terem ajtaja mögött még a tegnap esti táncdales­ten megrekedt levegő uralko­dik.­­ Ez volt a második alka­lom augusztustól, hogy neves fővárosi táncdalénekesek sze­repeltek ebben — a nekünk városszélinek tűnő — kultúr­­házban. — S a siker? — Nagy volt. Seres Lehel, a III. kerületi Ady Endre Kultúrház igazga­tója, azelőtt pedagógus volt — a kultúrházzal szemben levő iskolában. Az itt eltöltött idő. — 8 év bőségesen elegendő volt ahhoz, hogy kiismerje a kerület lakóinak igényét. Az­ért is vállalta szívesen ezt a nagy felelősséget jelentő hiva­tást, mert látta, hogy mit nem kapott meg korábban a kerület lakossága. — A kerület lakói­nak színházi igénye, például igen jelentős és hozzátehetem, hogy igen fejlett a kritikai ér­zékük. Ma már nem lehet akármivel fellépni nálunk sem — mondja. A korábbi években, például a legnagyobb jó szándék mel­lett sem elégítették ki az ezen a téren jelentkező igényeket, jóllehet a várkonyi színjátszásnak jelentős tradíciói voltak Amikor augusztusban átvette az igazgatói tisztséget, elsősor­ban azt tűzte feladatául, hogy a korábbi hagyományokat fel­újítva ismét a színjátszásnak nyisson teret. A helyi szakkör megszervezése mellett, művé­szi színvonalú vendégjátékokat igyekezett biztosítani. — Si­kerrel. Jóllehet az e területen legilletékesebb egri és miskolci színházakkal nem sikerült megegyezni, de helyettük az Állami Déryné Színház már két ízben is nagy sikerű előadást tartott. Az egyikre a Csárdás­királynő előadására, például kicsinek bizonyult a terem, míg a „Szerelem nem válóok” is elérte a várt sikert. — Kassza sikert? — Igaz, hogy az anyagi gondjaink jelentősek, de még­sem ez volt az elsődleges cé­lünk, hisz a Déryné Színháztól, például csak terembért kér­tünk. A lényeg: az emberek behozása, kulturális igényeik­nek megfelelő szintű kielégíté­se. Kezdeti lépésnek valóban megteszi a Csárdáskirálynő is... A kultúrháznak azonban nem az az elsődleges feladata, hogy vendégművészek szere­peltetésével biztosítson tekin­télyt magának. Nevelő, kultu­rális igényt formáló szerepe elsősorban a közvetlen mód­szerekben kell, hogy megmu­tatkozzék. Saját csoportjaival kell leginkább produkálnia magát — ilyen is volt. Színjátszó­ink szép sikerrel mutatták be a „Mézeskalács” című darabot és a Dartha István vezetésével működő szakkörnek negyvenöt tagja van jelenleg. Van ezen kívül még tíztagú fiú tánc­csoportunk, Váradi Zoltán ve­zetésével, báb-játszócsoport Bender Ernő vezetésével és egy fotoszakkisr az én vezeté­semmel. A kultúrotthon tevékenysége azonban nem merül ki ennyi­ben. Van egy felnőtt és egy ifjúsági klub is. Ezek közül azonban már in­kább akad gond. — A klubokat „örököltük” — mondja Seres Lehel. — Va­lamikor valóban hasznos, jó dolog lehetett. Azonban idő­vel meglehetősen ferde vá­gányra futott. Közvetlen elő­deink dicséretes törekvéseket tettek a visszafordításra, azon­ban ez nem sok sikerrel járt, mert míg például az ismeret­­terjesztő előadó izgalmas, tu­dományos témát fejtegetett, addig a hátsó sorban bemondták a piros ultit, sőt még meg is kontrázták. A szoba látogatottsága mi­nimálisra csökkent, de akik ide járnak, azok görcsösen ra­gaszkodnak ehhez a helyhez, s klubtagságukra hivatkozva pénzre kártyáznak. (És előfor­dul, hogy egy parti ára 28 fo­rint). Igénylik a közösséget, nem sajnálják a kártyán el­vesztett pénzt, de egy kirán­dulás költségeinek összegyűj­tése csak a tervezgetésig jut el. Klub? Nem! Kártyások szo­bája, ami még nem bűn mód­jával. .. A KISZ-eseké az épület leg­szebb szobája. Ám az ajtón rikító felírat áll: Csak III. ke­rületi KISZ-tagok látogathat­ják. S látogatják? — Sajnos nem, pedig igen szép a berendezése és saját pénzükön már több dolgot is vettek bele. A lányok például egyáltalán nem látogatják. Az ám! Mi van a várkonyi lányokkal? Hisz tánccsoport is csak a fiúknak van, ide sem járnak, talán a bálra tartogat­ják az „erejüket”? — A bál, itt már lassan ki­megy a divatból. Sokkal in­kább kedvelik a családias jel­legű szórakozásokat ma már, mint a nagy nyilvános ren­dezvényeket. A szilveszteri bál például igen bensőséges, ked­ves volt, de elsősorban azért, mert zártkörű volt. — De a fiatalok mégis csak szeretik a táncot! — Igen, de a mamák nem veszik jó néven, hogy a lányuk mindenkivel táncol. — A „mindenki" alatt kit ért? — Hát azokat akik nem öl­töznek fel rendesen, nem elég tiszták és itt elsősorban a cigányokról van szó — Szóval a mamák zárkóz­nak el? — Igen. — És a kultúrház által fenn­tartott szakkörökben hány ci­gány fiatal van? — Egy-kettő. — És megáll rajt a helyüket? — Hogyne, hisz akkor nem is lehetnének itt. Volt egy „ki mit tud” verseny és az első díjat a cigánycsoport nyerte el. Egyszóval van érzékük a kultúrához, van bennük lelke­sedés, igény e téren, akkor hát mégis mi lehet a baj? — Sajnos a rossz előítélet. — És a kultúrház vezetősé­ge miért nem tesz többet, hogy túltegye magát ezen a korlátoltságon a kerület lakos­sága? Úgy tudjuk, hogy a mo­zilátogatók zöme is cigány, ez is azt mutatja, hogy szívesen művelődnek. — Miért nincs több cigány fiatal a csoportban? Megint csak a szülök Fantasztikus emberi buta­ság, amit az a gőg takar; nem engedem a lányom bálba, mert cigány fiúval is táncolhat, nem engedem a kultúrcsoportba, ha oda cigányok is járnak... És az iskolának közel egy­negye­de cigánygyerek. Az iskolából kikerült cigányok pedig, meg­felelő körülmények között, ki­tűnően megállják a helyüket — akár a sportban, akár a „ki mit tudra” hivatkozva — a kultúrában. Szélesebbre kell tárni a kultúrház kapuit a cigány fiatalok előtt és a je­lenleg már megfelelő szintre emelt kulturáltság megtartása mellett teret kell nekik bizto­sítani itt is. Nem elszigetelt cigány­ együttesre van szükség, hanem a megfelelően irányí­tott kultúrcsoportokon belül találják meg a helyüket és egyenlő mércével mérjék őket ne csak a vezetők, de a szü­lők is. Hálásabbak lesznek — min­den bizonnyal —, mint a fel­nőttek klubjában kártyázók, akik — mint hallottuk —, még a saját klubjuk tagsági díját sem fizetik rendszeresen. A megfelelő felügyelet biz­tosítása mellett legyen nyitva a KISZ-klub ajtaja azok előtt is, akik nem tagjai a szövet­ségnek. És a kultúrotthon ve­zetői fogadják megértéssel a fiatalokat, tanítsák meg viszo­nyukat a KISZ-szel A számos jó, minden dicsé­retet megérdemlő­­ eredmény és törekvés mellett a hibák bátor feltárásával, lenyesege­­tésével méginkább be fogja tudni tölteni kulturális központ jellegét a III. kerület Ady Endre Mű­velődési Háza. O­lyan bátor kézzel nyúlja­nak az általuk is jól lá­tott hibák feltárásához a művelődési ház vezetői, ami­lyennel megszüntették a büfé­jük kocsma jellegét, és ami­lyennel már jó néhány — egy­előre még — nem oda való, egyént kitiltottak. A mércére azonban vigyázzanak, és akkor valóban a kultúra hajléka lesz ez az épület. Fenyves István KVITX­RÉJET A III.KERÜLETBEN azt. A forradalmi harc kibontakozása az ózdi iparmedencében II. A­z 1918. január 21-i nagy­­** méretű tüntetés csak kezdete volt a munkások forra­dalmi harcának, s mind sűrűb­ben követték azt a munkásság elégedetlenkedését kifejező tüntetések és munkabeszünte­tések. A Rimamurány igazgatósága 1918. február 19-i ülésén ilyen megállapítást tesz ezzel kap­csolatban: „Dacára az óriási munkabéreknek, a munkások között egy állandó forrongás észlelhető, erőszakos kísérle­tek, munkabeszüntetéssel való fenyegetések napirenden van­nak és ha egy komoly összeüt­közés eddigelég ki is volt ke­rülhető, rövidebb tartalmú munkabeszüntetések ismételten előfordultak.” (Orsz. b­. Rima­murány 6. cs.) A tőkések nem voltak hozzá­szokva az ilyen helyzethez, mert eddig mindig maguk ál­lapították meg, hogy mennyi bér elég a munkásnak. Most egyszerre furcsává vált szá­mukra, hogy az általuk „óriás­nak” tartott munkabérrel a munkások nincsenek megelé­gedve. A munkabérek a háborút megelőző időszak béreihez ké­pest valóban lényegesen emel­kedtek. Általában megduplá­zódtak. A Rimamurány egészét tekintve a munkabér az 1913/14 évi 14 227 156 koronáról 1916/17- ben 19 millió 786 927 koronára, 1917/18-ban pedig 33 440 723 koronára emelkedett. Ha azon­ban az árak emelkedését néz­zük, azok sokkal gyorsabban emelkedtek, s így a felemelt munkabér ténylegesen sokkal kisebb értéket képviselt. Mind­ehhez járult, hogy a legszüksé­gesebb cikkeket meg sem vá­sárolhatták, mert a háború miatt az élelmiszer és ruházati cikkekben nagy hiányok vol­tak. Hiába volt tehát magasabb a fizetés, a munkások lényege­sen rosszabbul éltek, mint ko­rábban. A munkások forradalmi har­cának erjedése megerősítette a szakszervezeteket is. 1917-ig csak illegálisan működhetett Ózdon a szakszervezet, de most már nem akadályozhatták meg a nyílt színrelépését és 1918 elején létszáma megközelítette az ezret. A szakszervezet fogta össze az ózdi munkások harcát. A somsályi sortűz Az ózdi iparmedence mun­kásmegmozdulásai közül tragi­kumával és súlyosságával ki­emelkedik az április 9-i som­sályi sztrájk. 1918 április elején a bánya­telepen tanyázó karhatalmi erők letartóztatták a somsályi bánya egyik bizalmiját, mert előterjesztette a munkások kö­veteléseit és azt „kihívónak” és „fenyegetőnek” minősítették. A bányászok gyűlést hívtak egybe — melyet a hatóságok engedélyeztek —, de a karha­talom nem engedte megtartani. A tömeg követelte a letartózta­tott bizalmi szabadonbocsátá­­sát, amit a karhatalom megta­gadott. A csendőrség, hogy a bányászok fenyegető fellépését megtörje, a tömeg közé lőtt. Két halott és hat súlyos sebe­sült maradt a földön, tizenné­gyen könnyebben megsebesül­tek. A somsályi sortűz azok sze­r­át is felnyitotta, akik eddig nem látták a reakciós uralko­dó osztályok igazi arcát. Íme, a tőkések semmitől sem riadtak vissza, hogy hatalmukat, érde­keiket megvédjék. Az ózdi asszonyok harca a jobb életért Természetesen a munkások elkeseredését csak tovább szí­tották az ilyen események, hisz helyzetük mind kibírhatatla­­nabbá vált. Az ellátás súlyosságát az asszonyok érezték leginkább, mert a család napi élelmét ne­kik kellett előteremteni. Érthe­tő, ha a munkásasszonyok kü­lönösen el voltak keseredve. Május 16-án az ellátás miatt több száz ózdi asszony tiltako­zott, akiknek támogatására a gyár munkásai is kivonultak. Bors Sári: Emberek a gyár­ban című könyvében a követ­kezőképpen írja le az esemé­nyeket: „A harcot az asszonyok kezd­ték aznap, amikor a boltban már egy csipetnyi lisztet sem kaptak. Vagy tíz asszony vo­nult fel az irodába, egyik-má­sikuk karján kisgyermekével. Azokhoz mentek, akik az élel­mezés ügyét intézték. — A gyerekek éheznek. Mi­ből főzzünk nekik? — Ne szemtelenkedjenek, asszonyok, ne lázítsanak, menjenek a dolgukra! — kia­bált rájuk rémületében egy ve­zető tisztviselő. Egyik asszony lerúgta lábáról fapapucsát és ütésre emelte. Valaki telefo­nált. Percek alatt megjelent az úton kakastollasan, feszítve a csendőrség. — La akarják tar­tóztatni az asszonyokat! — szállt szét a hír az üzemekben. Az egész gyár kivonult. Vitte, ki mivel dolgozott. A nagyiro­da ablaka alatt fenyegetően morajlott a kalapácsot, vasru­­dakat emelgető tömeg. Katona­ságot vezényeltek ki.” A csendőrség és katonaság azonban nem mert beavatkozni és az asszonyok harca sikerrel járt. Átmenetileg javult az el­látás. A Rima urai és a karhatalmi parancsnokság azonban nem maradt tétlen. Látva a munká­sok harcának fokozódását, vi­szonzásul erősíteni igyekezett az erőszakot. A gyár körül 50 csendőrt helyeztek el, felké­szülve minden eshetőségre. A munkásság nem hagyta magát megfélemlíteni. 1918. május elseje — melyet Ózdon első esetben ünnepeltek meg nyilvánosan — a munkásság új nagy megmozdulása volt, ki­fejezve az összefogás győzel­mes erejét. A júniusi tömegsztrájk Az ország dolgozó tömegei már torkig voltak a háborúval. A legkisebb szikra elég volt, hogy országos megmozdulás in­duljon el a munkások között.­­1918­. június­ 19-én a buda­pesti MÁV Gépgyár sztrájkoló munkásainak egyik képviselő­jét letartóztatták. A csendőr­ség brutalitására válaszul az egész gyár sztrájkba lépett, majd pedig csatlakoztak hozzá Budapest összes munkásai Hiába rendeltek el hírzárlatot, a sztrájk híre gyorsan terjedt az ország iparvidékein és min­denütt támogató sztrájkokat kezdtek. A gépgyári munkások iránt kifejezték szolidaritásukat az ózdi munkások is. A gyárnál 2700, a kohóknál pedig 600 munkás lépett sztrájkba. A Rima urai és a karhatalom parancsnoksága természetesen nem nézte ölhetett kézzel a munkásság újabb megmozdulá­sát. „A katonai hatóság a sztrájk harmadik napján — ol­vashatjuk a Rimamurány igaz­gatósági ülésének jegyzőköny­vében — parancsban utasította a munkásságot a munka újra felvételére és miután a mun­kásság a parancsnak nem felelt meg, azonnali vizsgálat foly­tán Ózdon 13 munkást letartóz­­tattatott és Kassára vizsgálati fogságba vittetett.” (Orsz. K­) A letartóztatott és elhurcol­tak közül 5 munkást 3 évre el­itéltek, míg a többit két hétre lezárták. A két hétre elzárt munkások a következők vol­tak: Zachar István, Jancsik Gyula, Tombácz Mihály, Holló János, Ludvig Ede (vasúti al­kalmazott), Kuna Ágoston,­­Demjén István, Rosild Károly és Munka Sámuel. A letartóz­tatás igazságtalanságát az is mutatja, hogy később a Rima­murány kénytelen volt a két hétre járó munkabérüket kifi­zetni. A júniusi sztrájk 8 napig tar­tott. A katonaság brutális fel­lépése azonban meglepte a munkásokat is, miután a mun­kásvezetőket kiemelték, a sztrájkharc is vesztett ütőké­pességéből. A sztrájk mégis si­keres volt, mert a gyár vezetői — főleg az élelmezés területén — egy sor engedményt voltak kénytelenek tenni­. Az uralkodó osztályok még a kialakult helyzetben is erőfe­szítést tettek helyzetük erősíté­sére. A frontokon tovább foly­tatták a háborút, bár mindin­kább látszott, hogy az számuk­ra elveszett. Azonban ennek bevallása a belpolitikára olyan hatással lett volna, hogy igye­­keztek a vereség beismerését mind jobban halasztaani. A teljes összeomlás azon­­­ban elkerülhetetlennek látszott, hisz a rendszer épít­ménye oly korhadt volt már, hogy az szükségszerűen maga alá temette azokat is, akik erő­szakkal igye­keztek fenntarta­ni. Lehoczfey Alfréd Felhívják kedves olvasóink­at, hogy akik a közölt eseményekkel kapcsolatban emlékeik alapján a részletekről tudnak, levélben vagy szóban közöljék azt a szerkesztő­séggel.

Next