Ózdi Vasas, 1974 (17. évfolyam, 2-52. szám)
1974-01-11 / 2. szám
2 ÓZDI VASAS A gyors ütemű városfejlesztés, új üzemek létesítése, az emberi tevékenység mind sokrétűbbé válása egész sor új feladatot teremt. Egy évtizede még el lehetett odázni az automata telefonközpont építését Ózdon (az akkoriban érkező alkatrészeket sorra visszaküldték), most már azonban egyre-másra érezteti hátrányát a hiánya. A város területén összesen 918 előfizetője van a postának — ezzel szemben legalább 1200— 1600 új állomat, bekapcsolására lenne szükség. — Én csak annyit tudok, hogy valahol szerepel a tervek között egy 3500 állomásos központ építése — mondja Csikós Mihály telefonüzem-vezető. — Bővebbet a fejlesztési osztályunk mondhat. Stílszerűen — telefonon — érdeklődtünk hát a Miskolci Postaigazgatóság fejlesztési osztályvezetőjénél: mikor lesz Ózdon új telefonközpont? — Valóban szerepel a fejlesztési tervünkben — mondja —, de ez még csupán javaslat. Az V. ötéves tervidőszakban kerül sor az építésére, ha a Posta Vezérigazgatóság jóváhagyja. Úgynevezett Crossbar-rendszerű automata központot szándékozunk létesíteni, amely végső soron akár tízezer állomásig bővíthető, tehát hosszú távon megoldja a gondokat. Ez tehát csupán javaslat. A legsürgetőbb gondot, a városközpont és a Béke-telep egy részének telefonnal történő ellátását addig átmeneti megoldással enyhítik. Mint azt a telefonüzem vezetője és a fejlesztési osztályvezető is elmondta, rövidesen kezdetét veszi a kábelfektetés az 1-es posta és a Béke-telep között, az a Vörös Hadsereg úti lakótelepen. Ez a munka — 2,5 millió forintos költséggel — 1974 első felében befejeződik. Mintegy 70—80 igénylőt tudnak általa telefonhoz juttatni — ennyinek a bekapcsolására van lehetőség az elavult kézi kapcsolású központban. A telefonüzem vezetője érdekes adalékot említ: — Tizenegy évvel ezelőtt azért hoztak Debrecenből Ózdra, mert az akkori elképzelés szerint automata telefonközpontot akartak építeni. (Csikós Mihály kiváló ismerője a szakmának, 35 éve végez hasonló munkát.) Ő tehát megérkezett, de csupán annyi történt, hogy az új központ nem épült fel, a régi 13 éves központ pedig avult tovább. Mondja is Kocsis Györgyné kezelő, amikor azt kérdezem, mit remél az új évtől: — Szűnjön meg végre ez a tarthatalan állapot a központban! A kézi kapcsolású berendezés fölött már rég eljárt az idő. — Fárasztó? — Az túl enyhe kifejezés. 16 éve vagyok a postánál, 11 éve kezelem a központot. Nem elég, hogy hat és fél órán át zsinórtól zsinórig kapkodunk, hozzá jön még a telefonálók türelmetlensége. Káromkodnak, szidnak bennünket. Délután kettőkor jó reggelt kívánnak. Higgye el, nagyon rosszul esik. Sokszor, ha kérdezik, hol dolgozom, nem merem megmondani, szégyellem szinte. — Húsz éve nem hallottam olyan káromkodást, mint tegnap — fakad ki Pintér Antalné központkezelő. — Pedig csak azt mondtam a telefonálónak, hogy mással beszél az általa kért szám. Egymás szavába vágva panaszkodnál? — Az ÓKÜT-ből folyton reklamálnak a beszélgetési idő mérése miatt. Az hiszik talán, hogy becsapjuk őket? Nézze, itt az óra. Ha kezdődik a beszélgetés, indítjuk, ha befejezik a beszélgetést, leállítjuk. A nyomtatványra rá van bélyegezve a beszélgetés ideje — mondja az egyik. A másik: — Érthetetlen, miért nem vezették be nálunk is a szabad szombatot. Szellemileg, fizikailag egyaránt kimerítő ez a munka, szükség van a pihenőnapra. Különösen kéthárom éve, mióta a betegség, a szülési szabadság és más hiányzások miatt egymás munkáját kell elvégeznünk. Ha hárman vágunk, hárman kell dolgoznunk nyolc ember helyett. A harmadik: — Tisztálkodásra csak egy árva hidegvizes csap ad lehetőséget. Vagy: — Azért is minket szidnak, hogyha a hívott fél nem veszi fel a telefont, a nyilvános állomás nem adja vissza a pénzt. Miért kellett ezt így megoldani? Hiszen igaza van a telefonálónak: ha nem beszél, miért nem kapja vissza a pénzét? Kilencen ülnek, s dolgoznak ördögien ügyes mozdulatokkal az ezernyi zsinórtól tarkálló kezelőpult előtt. Valamennyien asszonyok, édesanyák : Demeter Lászlóné, Hetényi Lászlóné, Bodnár Györgyné, Simkó Lászlóné, Dékány Lajosné, Dudás Jánosné, Kocsis Györgyné, Petz Rudolfné, Pintér Antalné. A fárasztó munka után otthon a család, a második műszak várja őket. Ingerültek, fáradtak — munka közben azonban ezt nem éreztethetik a telefonálóval. A telefonáló viszont lehet türelmetlen, káromkodhat, rá nem vonatkozik a postai szabályzat, a munkafegyelem. Joggal kérik, legyenek a telefonálók türelmesebbek. A kezelők nem tehetnek arról, hogy a központ elavult, korszerűtlen, rég megérett a cserére. Reméljük, hogy amikor a Posta Vezérigazgatósága elé kerül a javaslat az új telefonközpont építéséről, figyelembe veszik az ózdi állapotokat. A gyorsan fejlődő kohászváros kinőtte az elavult kézi kapcsolású központot, a meglevő, szűk keresztmetszetű hálózat a legelemibb távbeszélési feltételek megteremtésére sem alkalmas többé. Miközben a telefonközpontban alig változott a helyzet, Ózdon ruhagyár létesült, kisüzemek egész sora épült, bővült a Béke-telep, látványos ütemben terebélyesedett a város centruma, a rövidesen öt-hatezer embernek otthont adó Vörös Hadsereg úti lakótelep, óvodák, közintézmények, szolgáltató egységek épültek. Ettől a fejlődéstől most már nem maradhat el a korszerű, automata telefonhálózat létrehozása! MAGYAR TIBOR Vandálok 1970 óta várták türelmetlenül a gyors ütemben bővülő városközpont lakói a segélykérő telefont. A városi telefonüzem vezetője eközben féltő gonddal vigyázta a leállításra kerülő szénosztályozónál felszabaduló vonalat, hogy az 1973-ban már közel háromezer lelket számláló Vörös Hadsereg úti lakótelep segélykérő nyilvános telefont kaphasson. Három hónapja azután sor került a nyilvános állomás felszerelésére. A lakók gyors kapcsolatot teremthettek a mentőkkel, a rendőrséggel és más szervekkel. Sajnos, az öröm nem tartott sokáig. Alig telt el egy hónap, a felelőtlen gátlás nélküli vandálok letépték a készülékeket, s azzal együtt a fővárosból hozott fülkét is ellopták. A vendéglátóipari szakemberek megdöbbentő eseteket mondanak el e magukról megfeledkezett rongálókról. Egyre-másra lopják el az egészségügyi helyiségekből a törülközőket, összetörik a mosdót, az éttermek berendezését. A közlekedési vállalatok évente milliókat költenek a tömegközlekedési járműveken okozott károk helyreállítására. Vajon hány új autóbuszt, villamost, vagont vásárolhatnának, ha e hatalmas összeget nem e kisstílű, erkölcstelen bűnözők által okozott károk helyreállítására, hanem fejlesztésére fordíthatnák? A Magyar Államvasutak szabadjegyet, jutalmat ad azoknak a becsületes utasoknak, akik leleplezik a fosztogatókat. A példátlan rongálás nyomán a Borsodi Vendéglátóipari Vállalat ózdi kirendeltsége is úgy döntött, jutalmat ad azoknak a vendégeknek, akik segítenek leleplezni a társadalmi tulajdon rongálók. Kérik, hogy akik rongálást tapasztalnak, hívják fel az eszpresszók, éttermek személyzetének a figyelmét a rongálók személyére. Olyankor, ha egy-egy bűnüldöző súlyosan megkárosítja a társadalmi tulajdont, a közvélemény elítéli a cselekményét, szigorú büntetést követel. A kisebb károkozókkal szemben viszont mintha elnézőbbek volnánk. Igaz, az esetenként okozott kár nem túl nagy, együttesen azonban százezreket, milliókat tesz ki. Velük szemben legalább annyira indokolt a következetes küzdelem. Éppen azért, mert alattomosan, titokban igyekeznek elkövetni cselekményeiket, csak széles körű társadalmi összefogással lehet megakadályozni őket Nem is. elsősorban a jutalom miatt, hanem azért, mert mindannyiunknak súlyos károkat okoznak. 1. A. Áldozatkész fiatalok Hazánkban társadalmi üggyé vált a függetlenésükért, szabadságukért harcoló népek megsegítése, támogatása. Népünk szolidaritása az utóbbi években a Vietnam melletti akciókban nyilvánult meg legjobban. Szenvedélyes hangulatú demonstrációkon, kommunista szombatokon, évről évre milliók tettek tanúbizonyságot szolidaritásukról. A munkásosztálynak, s az egész népen belül is az ifjúságnak rendkívül nagy szerepe volt és van a szolidaritási mozgalmaknak. A fiatalok számtalan jelét adták már ennek. Az eddig Vietnamnak küldött támogatás nagy hányadát ők gyűjtötték össze. Sok esetben szórakozás, játék helyett munkát vállaltak,s szabad idejüket áldozták fel azért, hogy adhassanak. Ezeknek a fiataloknak példás önzetlensége rácáfolt a fiatalokról — elhamarkodottan — tett balítéletekre. Mint ismeretes, a KISZ Központi Bizottságának kezdeményezésére egy szakmunkásképző iskolát építünk fel a Vietnami Demokratikus Köztársaságban. Ebnnek munkálataiban az ózdi szakmunkástanuló fiatalok is kiveszik részüket. A minap értesültünk róla, hogy a 102. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet tanműhelyében a fiatalok elkészítettek egy KF—250 típusú fűrészgépet, amelynek értéke harminckét ezer forint. Ezenkívül több ezer forint értékű szerszámot is készítettek, amelyek már elszállításra várnak. Ezek a tettek mind azt bizonyítják, hogy ifjúságunk érti és érzi, hogy mit jelent számukra a szolidaritás, a barátság, az internacionalizmus. K. M. Összevont titkári értekezlet összevont párttitkári értekezletet tartottak január 8- án 7 órától a Liszt Ferenc Művelődési Központ tánctermében. A város és a nagyüzem pártszervezeteinek titkárai tájékoztatást kaptak a városi pártbizottságnak arról az intékedési tervéről, amely a Politikai Bizottság 1973. július 3-i „A városi pártbizottságok helyzetéről, munkájuk fejlesztéséről” című határozat végrehajtására született. Értékelték a kollektíva előtt az 1973. évi politikai munkát, majd — külön a város és a nagyüzem titkárai — egyéb aktuális kérdéseket vitattak meg. 1974. január 11. . Két értekezlet között Telefonon kerestem az egyik vezetőt. Munkatársa közli velem, hogy értekezleten van reggel 7-től, de 10-től ismét megy egy másikra. Talán a kettő között tudunk szót váltani... Végeztem a délelőtti tanácskozással. Munkatársaim — kihasználva a rövid ebédszünetet — sorolják, kik kerestek, kiket hívjak vissza telefonon. Jönnek a maguk problémáival is. Elszalad az ebédidő, szaladok a délutáni értekezletre ... Nem elsősorban magamon tapasztalom. Sok van belőle. Szükséges, sőt nélkülözhetetlen, hogy — József Attila szavaival élve — „a dolgozók okos gyülekezetében” a jó munka érdekében véleményt cseréljünk, egyeztessünk, elhatározásokra jussunk. Az üzem- és munkaszervezés továbbfejlesztésére párthatározat van. A végrehajtás egyik velejárója, hogy a vezetőknek — a dolgozók, a beosztottak helyes, reális elképzeléseit, javaslatait is összegyűjtve — a maguk posztján jól át kell látni a feladatokat. Az élet, a munka egyre bonyolultabb — hangoztatjuk gyakran. Ez is igaz, de az is, hogy olykor egyszerűbb ügyeket mi magunk teszünk bonyolulttá, olykor már szinte kibogozhatatlanná. Egyik oka ennek, hogy nem volt jó, nem volt eredményes a feladatok egyeztetése, elhatárolása. Értekezletre, megbeszélésre hát szükség van. Az okok között nem egyszer belebotlunk a hivatali bürokratizmus, a mindentől (?) megóvó papírfedezet gátjaiba is. Amit régebben megoldottak, és ma is elintézhetnének egy szóbeli utasítással, kéréssel, azt „biztonságosan” csak levéllel, ügyirattal, papírmunkával végezhetik. De határozat van a hivatali ügyintézés racionalizálására is! Társadalmunk minden szinten rendet, fegyelmet, tervszerű és tudatos munkát követel. Az sem új dolog, hogy a társadalmi munka megkívánta nagyfokú szervezettség technikai feltételei hiányosak. A számítógépeknek pl. ma még csak jövője van nálunk. Addig is tennünk kell valamit: végrehajtás jobb ellenőrzése, az újonnan felbukkanó ellentmondások feloldása, a munkánk folyamatosságát biztosító jövőbeli tervek, feladatok kidolgozása sürgetően követeli a vezetőktől idejük jelentős „átcsoportosítását”. Minél kevesebb „tűzoltómunkát” ránk kényszerítő, és mind jobban megalapozott, távlatokban látó, előretekintést biztosító munkamódszert kell meghonosítani. Korunk követelően támasztja ezt az igényt. DOBI S. A A munkásőr egységgyűlés elé Ahogyan társadalmi életünk minden területén, úgy a munkásőrségben is értékelésre kerül az elmúlt évi munka, és megfogalmazzák az új év legfontosabb feladatait. Az ózdi járási-városi munkásőrség ünnepélyes egységülése ennek tesz eleget 1974. január 19-én, délután a Liszt Ferenc Művelődési Központban. Az egységparancsnok beszámol az 1973. évi munkáról, a kiképzési feladatokról, ismerteti az új év legfontosabb feladatait. Az élenjáró alegységek és munkásőrök elismerése, a leszerelő vagy tartalékállományba kerülők búcsúztatása, a fegyverátadás, az új munkásőrök eskütétele mind részét képezik az egységgyűlésnek. Az ünnepélyes egységgyűlés — ahol részt vesznek a járás, a város párt-, állami, társadalmi szerveinek képviselői, a családtagok és a munkatársak — egy újabb dolgos esztendő lezárását fogja jelenteni a munkásőrségben. Árvái Beszélgetés MUNKÁS: Jó napot kívánok! VEZETŐ: Jó napot! Mi újság? MUNKÁS: Dolgozunk. VEZETŐ: Máskülönben hogy vannak? MUNKÁS: Jól, de kérdezze meg a többieket is. — A vezető fáradtan legyint. — No, csak ne legyintsen. Meg kell az emberekkel állni beszélgetni. Jól tudom én, hogy nem irigylésre méltó a maga munkája. És a miénk? Az alapján dolgozunk mi, ahogyan maguk kiszámítják az irodán. Sok energia kell ahhoz is, tudjuk, hogy azon kell lennünk: gazdaságos legyen a termelés, egyre többet gyártsunk, jó legyen a minőség. A gépért, az anyagért is kell aggódnia a vezetőnek. Tudom én, hogy elég ez a napi fáradsághoz. VEZETŐ: Elég, elég — bólogat rá beleegyezően. MUNKÁS: Főhet a feje az üzem szociális ellátottsága miatt. Mind többet szeretnénk, mind többet akarunk. De azért ismét azt kérem, álljon meg az emberekkel beszélgetni. — Rábeszélő hangon folytatja. — Ha műszak után a munkahelyek felé veszi az útját, s csak néhány emberrel is szót vált — úgy elszáll a fáradsága, mint a pinty. VEZETŐ: S akkor jönnek az újabb gondok. MUNKÁS: De mindjárt első kézből kapja őket. Lehet, hogy egy szóval el is intézi. Lehet, hogy el sem jutna a gond híre sem magához, így meg azonnal tehet, tanácsot adhat, szót érthet azzal, akinek gondja van, aki kíván, vár valamit. Aki tanácsot kap és őszinte szót, az mindjárt másként nézi a dolgot. Valahogy kisebbnek tűnik a gondja, ha segítő szándékot lát, ha őszintén érdeklődő vezetője beszélget vele. Tudja, hogy magát sokan még nem is látták, nem ismerik. VEZETŐ: Azért ez talán túlzás... MUNKÁS: Mért mondanám? Higgye el, sokszor a gondok ezért kerülnek már nagy gondként maga elé, mert néhányan igyekeznek még az ügyeket is elhallgatni, netán el is feledkeznek azokról. A fogadónapjára már utolsó elhatározásként mennek el a kétkezi emberek. VEZETŐ: Hogy kérjenek, vagy akár követeljenek. MUNKÁS: No, nem addig az! Úgy nem lehet vélekedni, hogy addig nincs is gond, amíg én nem tudok róla. És ha kevesebbről tudok, akkor már az kevesebb is. Egy jótanács, a segítés öröme, egy jó hír, vagy egy egészen kicsike, de új kezdeményezés magát is felvidíthatja. Meglátja, igazam van. Menjen többet az emberek közé, ők adnak végső formát a maguk elképzeléséhez. Ezer szállal kötődnek magához is. Amit mond, amit tesz, azt mind érzékelik ők is. Miért nem akarja jobban megismerni őket? VEZETŐ: De hisz tudja, hogy nincs időm. MUNKÁS: Nincs időm, nincs időm. Nekünk talán van, hogy apró-cseprő ügyeinkkel fussunk ide-oda. Néha csak azért mert nincs, aki őszintén megmondja, hogy ide kell menni, vagy hogy értelmetlen valahová is menni. Tőlünk vajon nem várják el, hogy önzetlenül munkálkodjunk, hogy új és új energiákat áldozzunk a közös feladatokért? Maga is megteszi, tudom. De végtére is közösen kell dolgoznunk. Ez is igaz közös ügyünk, hogy miként találunk egymásra. (A vezető kezében táska. Hazafelé indult, amikor találkozott a munkással. Emlékszik, megígérte a feleségének, hogy siet. De most mégis a műhely felé indul el, a munkással együtt.) M. Tóth Ilona