A Pesti Hirlap Nagy Naptára, 1930 (40. évfolyam)
NAGY-MAGYARORSZÁG TÜKRE - Szemelvények a korszak irodalmából - Justh Zsigmond: A falu ajándoka
tudsz róla, ez az egész. Csak egyet még: mielőtt a szolgálatomba végleg felfogadnálak, hogy mindig és minden körülmények között bizalommal kell irántam viseltetned. Egy hiba van, amit soha sem bocsájtok meg senkinek: a hazugság. Tehát bizalom s igaz szó, amit követelek. Mindig igazat szoktam szólni, — mondta István s lassan, méltóságteljesen lépdelt egy lépésnyire mögöttem. Este nagy, de nehézkes gyengédséggel rendezgetett nekem, a súlyos testű Hu, halkan, lábujjhegyen lépdelt a szobába, vigyázva bontotta ki utazótáskámat, irományaimat meg úgy rakosgatta el, mintha mindent selyempapirosra írtam volna. Aztán, mikor lefeküdtem, kiment a benyílóba, nagy juhászbundáját alá terítette az ajtó elé s végig feküdt az egyetlen bejárón. Erre csak az ő testén keresztül lehetett ki-s bejutni. Érzett rajta, hogy reám, és sajnos gyenge egészségemre vigyázni, ez a küldetése. El is járt benne becsülettel. Tán kiérezte, hogy majd ott, messze a szülőföldtől, az ő személyében fog nekem az én egész, szeretett, rég elhagyott népem központosulni. A harmadik héten még egy világért sem szédített volna meg, csak akkor beszélt hozzám, ha kérdeztem. Ha meg valami jószágáról, vagy az én birtokomban levő egyik-másik dologról volt szó — arról mindig többesben beszélt, így lett az ő csizmájából ,,a mi csizmánk”, az én majoromból „a mi majorunk”. Még a saját házáról ispedig arra volt a legbüszkébb, hogy háziúr Szabad-Szt.-Tornyán mindig többesben beszélt. Mert bizony az én Istvánom háziúr is! Szép, szellős kis háza van egy félholdas telek szélén, amelyen elfér egy kert is, meg néhány cseresznye-, mandula- és diófa. A háziam mennyezetes ágy, amelynek könnyű fátyol függönyeit az édes anyja szőtte, sőt az édes anyja festette oda a mestergerendám is azokat a szép tulipánokat, az asztalra is ő hoz majd minden nap illatos bazsilikomot, ibolyát. Édesanyja ápolta őt is, házát is. De a ház csak az István keresménye, még a katona évek előtt szerezte a két keze munkájával. Szegény édes szülője aggodalmas szívvel látta őt az új, fényes álláson, amely oly rémséges veszedelmekkel teljes, messzi utak, gőzösön, kocsin, meg még a jó Isten a megmondhatója, milyen más, ő általa még hírből sem ismert alkalmatosságokon. Hiszen van-e nagyobb átok az utazásnál? Hiába jött vissza a kis házba az István uj huszár-mandarjában, amelyre harminchét méter sárga zsinór volt varrva s amelynek dolmányán hatvankét fényes pityke csillogott. Az öreg asszony alig látta a ház a könnyeitől. Csak abban a levetett másik, fekete, fényes posztóruhában tudott gyönyörködni benne, amelyben első nap szolgált engem. Azt aztán el is kérte Hától, el is pakolta kék tulipántos ládájának legmélyére. Hogy legyen még rajta kivid, „aki” várja a Hát haza. * AzIstván nagyon bevált. Soha egy rossz szó köztünk nem változott. Vendégeim szerették, az egyik (egy hírneves szobrászunk) lemintázta, amint danol, egy másik eltanulta nótáit. Hogy fenn jártam a nyár folyamán a mi nagy koszorúsunknál a Svábhegyen, az is, meg családja is elhallgatta óraszámra, amint a maga egyszerűségében el-eldalolja az új kopogt nótákat. Úgy állt ilyenkor ez a nagyerejű Hu ott a falnál, mint egy szemérmes hajadon, így dalolta el, ilyen módon a maga nótáit is. Pedig nem egy közülök olyan volt (a maga öntudatlan naiv szókimondásában), hogy bizony még egyik-másikunk vértelen arcába is pir szökött a szavaira, amelyeket ő oly változhatatlan nyugodalommal dalolt el. Szerettük elhallgatni úgy a magyar nótát, mint ahogy az érezve lett, hamis pathosz, érzelgősség, cikornya