Pajtás, 1952 (7. évfolyam, 1-53. szám)

1952-01-09 / 2. szám

261633 A DOLGOZÓ NÉPÉRT A DISZ­KÓT TÖRŐ­­MOZGALOM ÁRA: 30 FILLÉR RÁKOSIVAL ELŐRE­! Reggel van. . Sűrű pelyhekben hull a hó, de nem ér le a földre, mert a szél elkapja és felhőként sodorja magá­val. Száz méternél messzebbre nem is lát­ni. Még a kutyák is vé­dett helyre húzódnak. Nem látni a varjakat sem, a nyulak is elbúj­tak a barázdákban, hogy mennél kevesebb érje őket a töm­ből ás­­ból. Kihalt a határ. Mégis, ott messze fent,­ az északi tanyák irányában apró embe­rek mozognak. Úttörők azok, iskolába ’mennek. Összeverődtek vagy ti­zen a szomszédos ta­nyákból, hogy bátrab­ba­k legyenek és hogy „könnyebb legyen a gyaloglás”. Bátorság­ban nincs is hiány, csak hát az északi szél épen a szemeikbe vágja a havat, ez­ bizony köny­­nyet facsar ki a pajtá­sok szeméből. Nehéz a lépés is, mert mellük­nek feszül az orkán és hátra-hátra dobja őket. Elöl mennek a nagyob­bak. A nyolcadikos Szabó Pista nagy kucs­máját lehúzta fülére, annyira, hogy szeme sem látszik ki. Nyol­cas Andris az út szélén lépked az árok partján. Hátán vászontarisznya lóg, meg-meglebben, ha erősebb a szél. Ilyenkor TIMMUI Andris megtántorodik és csepp fu­ja, hogy be­le nem csúszik az árokba. Megkapja a mellette ziháló Kun Mária kezét. Mögöttük a kicsik bukdácsolnak, mint gu­ruló labdák. Fogják egymás kezét erősen. — Messze van még? — kérdezi szipogva a pöttömnyi Dózsán Giza. — Mindjárt ott le­szünk, ne félj! — mo­solyog hátra Mária. Konokul mennek elő­re az iskola felé, amely ugyan nem látszik, de­ mégis tudják, hogy ott van a szokott helyén, az útkereszteződésnél. — Jaj! — kiált fel egyszerre Nyolcas és elvágódik az árok olda­lán. Fájdalmas arccal f■*:­1.m rí térdét. A többiek megállnak. Sza­bó Pista nyújtja a ke­zét:­­— Gyere Andris! Nem olyan nagy dolog az! — Nem megyek! — görbül dacos­ sirósra Andris szája és két nagy könnycsepp gör­dül ki a szeméből. — Haza megyek. Ilyen időben nem kívánhatja senki, hogy­ iskolába menjünk.­ ­ Súlyos szavak ezek egy „nagytól”, egy nyolcadikostól. El is ném­ítl mindenki. A ki­csinyek hátat vetnek a szélnek és látott szájjal figyelnek. •—• Ne hagyd el ma­gad Andris! —■ hajol le Kun Mária. — Nézd csak, már a szél is csendesedik. Nemsokára meglátjuk Rákosi elv­­társat. Andris­­megmereve­dik­ ültében, aztán las­san próbál felállni. Persze! Hiszen egy nagy­ Rákosi képet tet­tek ki az épület sarká­ra. Minden reggel azon versenyeznek, hogy ki látja meg hamarabb a mosolygó arcvonásokat. Kicsit még mosolyog­ni is próbál: ‘ — Igazatok van. Örülni fog Rákosi elv­társ, hogy ilyen rossz időben is elmegyünk ta­nulni. Kicsit még sziszeg, tapogatja a­ térdét, de elindul. A mosoly las­san rátelepedik minden arcra. A szél ereje gyengül, utolsó hullá­mai már csak néha­­néha borzolják­­fel a puha hóbuckákat. — Nézzétek, ott van! — kiált fel Mária. Ke­zével előre mutat, ahol kétszáz méternyire tő­lük, az út mentén fel­magasodik az iskola. Sarkán a hatalmas kép. — Ugye mondtam, hogy vár bennünket? Majd meglátjátok, hogy mosolyog! Diadalmasan cseng Mária hangja.­­Minden­ki gyor­sa­bban szedegeti a lábát. A kicsinyek ágaskodnak,­­ hogy a nagyobbak között ők is fussanak valamit. — Hallottad? — böki oldalba a kis Giza a mellette haladó Hevesi Miskát, aki szintén első­osztályos. — Mosolyog­ni fog ránk Rákosi elv­társ. — Honnan tudod? —­­nyílik kerekre Miska szeme.­­ — Hát az előbb mondták a nagyok. Mert hogy ilyen hideg­ben is eljövünk. ... Pár perc múlva ott mennek a kerítés mellett. Mintha, vezény­szóra történne, mind­nyájan a,...falra, néznek, ahonnan Rákosi elv­társ "tényleg mosolygó, derűs arccal tekint rá­juk. Mielőtt a kapun belépnének, Nyolcas. Andris megáll és néz rá mosolyogva. Aztán önkéntelenül a felhor­zsolt térde felé nyúl, megtapogatja és ennyit mond: — Csak eljöttem. Aztán, mint aki szé­gyen­g befut a meleg is­kolába. Dobicz János ! Örömmel írom ezeket a sorokat. Az a­ kitüntetés éri, hogy én is részt,­­vehetek a február 2-i országos sajtókonferencián, mint Hajdu­-Bihar megye egyik küldöttje. Hálás köszönettel, tar­tozom ezen a Pajtásnak, mert elsősorban a Pajtással, való leve­lezés alatt szerettem meg a sajtót. Sokat tantálam­, míg út­törő voltam és pajtástudósító. Azok­ a levelek, amelyeket a Pajtástól kaptam, sokat segítettek fejlődésemben. A pajtás­tudósítók első és második országos találkozóján is hasznos tapasztalatokat szereztem. Még úttörő voltam, mikor kapcsolatba léptem a megyei ,,Néplap"-pal majd mint DISZ-fiatal, a „Szabad­ Ifjúság"-gal. Két hónappal ezelőtt, dobogó szívvel, írtam első levelem a. ■„Szabad Nap’’-nek. Most, mint „Szabad Nép"-levelező megyek a Magyar Sajtó•­­. Országos Konferenciájára. Néhány sorban szólni szeretnék a pajtástudósítókhoz, leve­lezőkhöz a ..Pajtáson'’ keresztül. Úttörő Pajtások! Pajtástudósítók és levelezők! Használjátok fel munkátokban sajtótokat, a „Pajtás" segít­ségét­, de Ti is segítsétek ezt. Írjátok bátran a Pajtáshoz, ott szívesen olvassák leveleiteket. Írjátok meg, kik a jó tanulók, de azt is, kik a rosszak. Saját hibáitokat, őrsötök, rajotok hibáit se hallgassátok el, mert a Pajtás segít ezek kijavításában. Írjá­tok meg vágyaitokat. Mit szeretnétek olvasni a Pajtásban és mit helyesellek különösen, de szívleljétek meg azokat a tanácso­kat is, amiket, a „Pajtás” ad. Én is örültem, mikor a Pajtás megbírált, s most is szívesen fogadom a kritikát az újságtól. Pajtástudósítók! A tanulásban különösen példát kell mutatnotok, hi a csa­pat munkájáért jobban felelősek vagytok, mint társaitok. Helyt kell mindenben állnotok, mert a DISZ még nagyobb, s szebb­­ feladatok megoldását, várja majd főjetek. Ne felejtsétek, hogy Rákosi elvtárs szeme Rajtatok van, s a DISZ vár benneteket. Szeretettel minden pajtásnak,­­ Majsicz Miklós AAAAAA.A *AAA A Koreai pajtásaink szorgalmasan és vidáman tanulnak. Tanárok és tanyók is jöt­­tek velük. De meg akarják ismerni a mi hazánk nyelvét is, hogy barátságunk szorosabb legyen. Pák Ung Szőrig az első magyar szót írja a táblára, dr. Sövény Aladár tanár vezetésével. Egyik kezemben a fegyverem, A másikat sem heveri etem­, Jobb kezemben tartom kardomat, Bal kezembe veszek poharat Aki mostan nem tart én velem, Verje meg azt az én istenem, Vigyék el a kormos angyalok . . . A hazáért iszom, igyatok! Igyunk, fő barátim, mos­tanság, Bár a megtest­esült bátorság. Pedig nekünk ez kell, nem egyébé Öntsünk hát magunkba hevenyén. Ki tudja, hogy mit hoz a holnap? Mire virrad, tán már dobolnak, Akkor aztán ki a csatára. Édes magyar hazánk javára! Koszorús a haza homloka, Szabadságból fontak azt oda, Ott is marad, örök mindénig. Azt ugyan le róla nem lépik. Egyszer volt csak rabnép a magyar, Többé lenni nem fog, nem akar, Most már meg van vetve a lába, S az úristen sem hajt igába. Szabadságunk, aki hozzád nyú­l, Elbúcsúzhatik a világfál, Szik­ében vér s élet nem marad. Kiürítjük, mint e poharat! CSAKT­A KÁROLY VS­ZÉgé A felnőttek, akik ismerték a múltat és látják a jelent, nem győznek csodálkozni azon, hogy sze­mük láttára hogyan fejlődik ki az új embertípus. Daloló ifjúságunk merőben másként él, mint aho­gyan mi azt a magunk fiatalságában láttuk. A mi fiatalságunk már nem a nyerészkedés szenvedélyét, a kapzsiságot, a haszonlesést tanulja és látja. Az a közmondás, hogy „kaparj kurta, ne­ked is lesz” fiatalságunk számára nem jelent ta­nácsadást. Mint szabad embernek, semmi sem állja útját. Ezek a gondolatok jutottak eszembe, mikor kint jártam a Ganz Hajógyárban. Hajókat építeni nem könnyű dolog. Nyáron a Duna tükre felett épülő hajókon égés a nap és előfordul, hog­y a hajó testé­ben dolgozó fiatalok közül a gyengébbek a 60-70 fokos hőségben, a vaslemezek között, a szűk helyen csak percekig képesek lentmaradni. Télen, a szabad­ban épülő hajón az emberek kezéhez szinte odafagy a szerszám. A Dunán állandóan fütyülő szél szinte hasítja az ember csontjait. Hősök születnek a mun­kában. Az emberek nem születnek hősöknek, hanem azzá válnak. Erre tanít bennünket a párt és Rákosi elvtárs. Akik a dolgozó népet eleve rossz és jó embe­rekre, hősökre és gyávákra bontják széjjel, nem a helyes­ülőn járnak. Rákosi elvtárs az elnyomatás sötét éveiben, a fasiszta háború borzalmai között is bízott a magyar népben. A felszabadulás után pedig nevelni igyekezett mindazokat, akik a múltban bizal­matlanul álltak szemben a szocializmus gondolatá­val. Meg kell tanítani­­az ingadozókat arra, hogyan lehet hősi módon helytállni, mikor egy egy nagy feladat elvégzéséről van szó. Azt javasolom nektek, hogy vegyétek elő Lenin, Sztálin és Rákosi elvtársak életrajzát és üljetek le az emberiség e nagyjainak képe­ilé és beszélgesse­tek az életrajzokkal. Meg fogjátok,­ismerni a nagy szovjet nép harcát, a magyar nép harcát, a M­agyar Kommunista Párt harcát, s majd "meglátjátok, hogy nagyon jó beszélgetni Rákosi elvtárása­. Nagyon sok jótanácsot, segítséget, lehet fölé kapni, akkor is, amikor nincsen ott benn a szobában. Jusson­­ esze­tekbe Lenin elvtárs mondása: nem az az okos ember, aki sohasem követ el hibát. Ilyen ember nincs és nem is lehet. Az az okos ember, akinek hibái nem­ lé­­nyegbevágóak és aki könnyen, és gyorsan ki tudja javítani azokat. Hibáinkat nem szégyelni, hanem ki­javítani kell. A tegnapi , megfutamodókból is lehet holnap szocialista munka hőse, csak követni kell a jó példát. Ehhez kell egy kis akarat is. Holnap reggel, ha nem, még ma lépj rá erre az útra-kemény elhatáro­zással, büszkén és mi mindannyian, a sokmilliós magyar nép ott fogunk állni, melletted és a párt vezetni fog téged a boldog és vidám, de nehézségek­kel megtűzdelt, hősi helytállást követelő mából,, a derűs, ragyogó jövendőbe. tt"

Next