Pajtás, 1954 (9. évfolyam, 1-51. szám)

1954-01-20 / 1-2. szám

Szép a traktorosi pálya S kaptam is dicséretet . Mégis Lukics szép szavára Otthagytam a földeket. A városba hívott, mentem S fuvaroztam Lukicsot, Traktorom helyett vezettem Személykocsit, Moszkvicsot. Vezettem, bár eleinte Szokatlan volt a dolog. Este későn fekhetek le. Reggel későn indulok. Visszavágyom földjeinkre, Epekedem, búsulok. Elrobogunk a központba, várok, várok... Ő marad. Csapágyolvasztás megvolna Már ennyi idő alatt! Ülés, utasítás, ábrák, Tervek, akták százai... Ezalatt egy egész táblát Föl lehetne’ szántani! Szörnyű szócséplésbe kezdtek — Egy éjjel öt értekezlet, . Egyik a másik után: Reggel mind sápadt, sovány, S kijönnek oly nyúzott • képpel, Mint ki éjjel-nappal csépel. Én • meg? A kocsiillésen Fekszem, fekszem, fütyörészem. Fekszem, hátam már sajog, Egész belebusulok, Mióta csak megszülettem. Sürgölődtem, teltem­vettem, Kezemben ég a dolog, Forr, lobog, Csakúgy ropog, Még a hegy is belerendül. Hej, ha muzsikaszó csendül. Lábam tüzes táncra perdül: Kéne bámul mindahány, Belémszeret mind a lány. Vének mondják: — Hej, barátom, Ez aztán legény a gáton! Makár Lukicshoz , bementem: — Eressz el! — No ne komolj! Ejnye! — válaszolta , menten S arcán bujkál kis mosoly: — Amit kértél, nincsen rendben! Mit duzzogsz, mint a bagoly?! Remek kocsin a városban Viszed Makár Lukicsot, Hisz nem traktort vezetsz mostan: Személyautót, Moszkvicsot! Híven elbeszélek mindent: Bánatom derűre vált, Mivel elválasztott minket Édes jó anyánk: a párt. Fönn a minisztériumban Találkozunk. Mosolyog. Én is rámosolygok — Mi van? — Eldőlt a dolog! Mint afféle Makacs ember, Kiharcoltam igazam, S a gépállomásra reggel Visszatértem boldogan Most már nincs baj, minden rendben: Vezethetem traktorom. Ott a legényszálló szemben. Van szép szobám. Ott lakom! Tegnap épp az erdőszélen Munkából tértem haza, Hát ki baktat szembe velem? Igazgatóm jómaga. Meglát, messziről köszönget: — Segítsen ki — kér — Ma jön meg Agronómusunk szeid, A gépkocsivezetőm meg A pártbizottságba ment. Én segítek szívesen: A vasúthoz kiviszem. Ott a kocsiból kiszállok S hátbaböknek„ No hiszen! Megfordulok. Hát ki áll Coli? Lukicsunk. Személyesen! No de ilyet! Ámulok. Sorsunk így összehozott! — Ellenőrzés? Arra jött le? — Nem, barátocskám! Örökre! — Én, bevallom: tulajdonkép Örülök neki nagyon, Hogy új agronómusunk épp Az­ én Makár Lukicsom! — Hát hogyha már így határoz Pártunk... — moso­log reám —■ A Központi Bizottsághoz. Földi, te írtál talán? Elolvastam izgatottan A bölcs határozatot S magamban ezt latolgattam: „Hej, Lukics, jól gondolod. Bár nem irtam­, mégis ott van Az én kezem a dologban! Lám, milyen erős vagyok!” Urbán Eszter fordítása Akit a tsz visszahívott Szöllősi Ferenc elvtárs még egy évvel ezelőtt a répáspusztai Első Ötéves Terv tsz elnöke volt. Aztán a kaposvári járási tanács mezőgazdasági osztályának lett a vezetője. A szövetkezet tagjai nehe­zen váltak meg tőle. Nem­régen gondoltak egyet és visszahívták a szövetkezet­be volt elnöküket. Szöllősi elvtárs ma újra a szövet­kezet elnöke. A szövetkezet dolgozói az ő vezetésével építik a tízholdas halasta­vat, kibővítik a baromfifar­­mot és három hold új gyü­mölcsöst is telepítenek. Huszonkilenc lakáshoz be­szerelik a vízvezetéket. Vissza falura! Vuity József, a földmí­­velésügyi minisztérium ál­lattenyésztési főigazgató­ságának előadója. Kérte, hogy helyezzék a bajai törzsállattenyésztő állo­másra. Kérését teljesítik.­­ — Örömmel vállalom ezt a munkát — mondja Vuity elvtárs. — Jól isme­rem a bajai járás állatte­nyésztését, hiszen odavaló vagyok. Remélem, hogy új munkatársaim jószívvel fogadnak. Néhány évvel ezelőtt a bajai járásban jó híre volt az állattenyésztés,­ket látták el innen berk­­shirei és Cornwall tenyész­­sertésekkel. Az utóbbi idők­ben azonban a járásban megrekedt az állattenyész­tés fejlődése. Yuity elvtárs reméli, hogy a bajai járás újból híres lesz állattenyésztésé­ről, Irány a gépállomás!­­ Ki ne ismerné Szodorai Istvánt, az RM Művek Kossuth-díjas esztergályo­sát? Most elhatározta, hogy az egyik állami gazdaság gépállomására megy dol­gozni. — Nagyon szeretem munkahelyemet, nem lesz könnyű elválni tőle.. De tudom, hogy ott a falun is hozzájárulhatok­­hazánk építéséhez, hiszen ma min­den erőt a mezőgazdaság fejlesztésére kell összefog­ni. Olyan munkát akarok végezni vidéken is, mint a gyárban. Mi bízunk Szodorai elv­társ szavában. Nemsokára befejezi második ötéves ter­vét. Biztosan falun is eléje vág az időnek. A párt, a nép szavára! Párt- és kormányhatáro- nek. Az ország sok indo­zat jelent meg a mezőgaz­dasági termelés fejleszté­séről. Azóta szakmunká­sok,­­ mérnökök, állatte­nyésztők kérik áthelyezé­süket falura. Ott szeretné­nek dolgozni, hogy minél több legyen a búza, a hús, a zsír, a tej. íme néhány a sok közük Éjféltájban Pave!'"égető fájda­lomra és füstre ébredt. Felnyögött. Valaki égő zsarátnokot dugott a nyaka alá. Rémülten felugrott, ke­zét odaszorította az égett rés­zhez, egyenesen Danyilába ütközött. Az erdő felett a keskeny karimájú hold sárga, sugaránál tisztán" látta unokatestvérét, akinek arcán külö­nös, gúnyos mosoly ült. — Mi az, meleged van? — kér­dezte rekedten Danyila és heves mozdulattal torkon ragadta Pavelt, meglendítette és a tóba hajította. Amikor a víz összecsapott felette, a fiú nem érzett semmi hideget, csak súlyos vasútjakat a torkán és még eszméletét vesztve is azon igyekezett, hogy gyengülő karjával megszabaduljon tőlük.. De az ujjak maguktól elernyed­­tek, elengedték Pavelt. Lihegve, köhécselve kievickélt a vízből és nem értette meg azonnal, hogy mi történt körülötte- A víz csobogott és hullámzott a Pavel, segítségére siető gyerekek kapálózásától. A fiúk erősen szorították Danyilát. Pavel mellett, derékig a vízben Motya állt, kiáltott valamit, hadonászott. Aztán Jakovot látta meg, aki hajá­nál fogva vonszolta Danyilát. — Engedjetek, — hörögte Da­nyila — hisz csak tréfáltam... na­, hagyjatok ... De a gyerekek nem engedték el. — Engedjetek... hideg a víz... Odavezették a hunyó parázshoz. Hirtelen kiszakította­ magát, át­ugrott a pislákoló tűz felett és el­rohant. Reggelig senki sem hunyta le a szemét• KILENCEDIK FEJEZET Árnyak a nagyapa udvarain Szergoja nagypapa hajnalban kelt id­e öreg­emberek keveset alszanak. Jött-ment az udvaron, mindent megnézett, hogy várjon rendben van-e, kiengedte a pajtá­ból a tyúkokat. Aztán kijött a köhécselő Kszenyija nagyanyó és vékony hangján rá­zendített: — Pip, pipi pip, pipi-pip, pipi!... A nagypapa­­ messziről nézte, hogy csipegetik a tyúkok a magot, egyszerre koppantva csőrükkel. Hirtelen megremegett az öreg bajszaszéle, lábujjhegyen odaosont a baromfiakhoz, száraz ággal rá­­csapott egy fehérhátú tyúkra: — Átkozott. . Az állatok lármásan szétszéled­tek és nagyokat rikácsoltak. Az öreg görbe lábán ugrándozva to­vábbkergette a fehérhátút és reked­ten kiabált: — Már megint Polupcsikék tyúk­ját eteted, anyó! Fazékban lenne a helye ennek a dögnek! A tyúk harsány kotkodácsolással berepült a kertbe és kapirgálni kezdett a száraz krumplibokrok kö­zött. Az öreg szuszogva megállt. Egy férfi jött feléje a kerten át, ala­csony, köpcös, ősz ember. Poros csizmájával óvatosan lépte át­ a krumplibokrokat. A nagypapa végighúzta tenyerét izzadt, barázdás arcán, sietve bele­­törötte nadrágjába, és kezet nyújtott a jövevénynek. . — Adj isten, Arszenyij Ignat­­yjevics. — Jó egészséget... — Kulukanov mély hangja nyugodt volt, de sárga szemében izgalom látszott és he­­gyesszakálli, széles arca szokat­lanul sápadt volt — talán az ál­matlanságtól vagy talán a fáradt­ságtól. — Miért kelt fel ilyen korán, Arszenyij Ignatjevics? — Dolgom van, Szerjoga, men­jünk be a szobába, fiam keresztapja”. Bementek. Kulukano­v a nagy- hogy keresztvíz alá mama felé bólintott, levette sapká­ját és keresztet­­ vetett kopasz fe­jére. Leült a sarokba a fából fara­gott istenanya alá, am­ely mögül ki­látszottak a kések és a villák: rég­óta helyettesítették ezek­ az ikonok a szekrényeket. — Hívd be Danyilát. Danyila álmosan jött elő, nagyot ásított. — Ülj le. — A vendég k­iskabát­jából lassú mozdulattal újságlapot húzott elő, amelyen tintával írt, szétmosódott betűk álltak. — Néz­zétek, most szakítottam le a ka­pumról... Elhallgattak. A nagyanya értel­metlenül bámulta a kék betűket, feje remegett. Egy nagy görbe kés­sel éppen­ krumplit tisztított. —­ „Gabonarejtegető" — Kulu­kanov összegyűrte a pa­pírlapot, el­hajította. — Egyszer Trofim eljött hozzám-e és­­ könyörgött: „Légy a Beleegyeztem, tartom. Bár csak akkor tudtam volna, a pap szeme láttára fojtom bele a keresz­telő medencébe azt a kígyófajzatot. Danyila alig hallhatóan mondta: — A megfojtás sosem késő.­­A vendég úgy tett, mintha nem hallotta volna és suttogva foly­tatta: — Szilvnnél elásott gabonát ta­láltak, Sitrakovnál pedig fegyvert. Ezt is ő rendezte a mezítlábasaival együtt... és a faliújságon­ is meg­szégyenített... — Kulukanov ujjai­val végigsimított rángatózó arcán. — Én ... hozzátok... segít­ségért ... Segíttek? A nagyapa megmozdult. — Amit csak tudunk, Arszenyij Ignatjevics. — Hát akkor... Rövidesen ösz­­sze fogják írni a vagyonomat, hogy adjam át a kolhoznak... — Hír télen felállt, száját összeszorította és hangosan, az orrán keresztül fújta a levegőt. — Nem adom az átkozottaknak! Semmit sem adok! Inkább elégetem! És gabonát sem adok! Szerjoga, ássatok ma gödröt a csűrben. Nehogy észrevegyék... Éjjel majd átszállítjuk a gabonát és beleöntjük. Nálatok nem fogják keresni. Nehézkesen leereszkedett a padra és rövid gondolkodás után hozzá­tette: — A segítség fejében a harma­dát elveheted, Szerjoga. ...Ezen az éjszakán Pavlik’ Roman sírásra ébredt. A holtra fá­radt anya mélyen aludt — nem hallotta. Pavel leugrott a kemen­céről, arca elkomorodott, égett nyakszirtje erősen fájt (anyjának nem beszélt erről, nem akarta fel­izgatni). Roman ott ült faágyacskáján. Ravel melléje telepedett, betakarta és elgondol­kozott: „Hogy megnőtt ez a Romba! Új ágyat kell neki csinálni”. Enyhén ringatta és dú­dolni kezdett: Aludj, ■öcsi, aludj már, Nagyanyó most halért jár, Pólyát hímez jó anyám, Én meg Ronikát altatnám. Öcsi azonban nem csendesedett Pavel dühében hangosan zendített rá: Aludj, öcsi, aludj már, Nagyanyó most halért jár, Pólyát hímez jó anyám, Meghúzom a hajad ám. Az egész szoba harsogott Roman bömböl­ésétől. Pavlik megsajnálta testvérkéjét­. Bűntudatosan hajolt ágya fölé: — Romocska, aludj hát, na aludj már öcsikém­ ... Az álmos anya felriadt.­­— Ó, én szerencsétlen! Hát miért nem szólsz? — Hisz már elalszik, anyácskám. Amint az édesanyja hozzáért, Roman elhallgatott. Fegya a ke­mencéről hajolt le és kinézett az ablakon. — Hát te mit csinálsz? •­ — Nézd csak, mi van ott? Sárgán sütött a hold az udvar felett, világos sugarait a földre ve­tette. Egyenest az ablak előtt hú­zódott Szerjoga nagyapa kerítése. A kerítés mögött valakinek az ár­nyéka mozgott. Pavel az ajtóhoz surrant. — Hová mész? — suttogta az anya. —­­Azonnal... Zaj nélkül osont le a tornácról, oda lapult a kerítésen levő nyílás­hoz. A nagyapa udvarán lovak fújtat­tak. Három ember — Szerjoga nagypapa, Danyila és Kulukanov — teli zsákokat raktak le a sze­kérről és sietve a csűrbe hordták. Kszenyija nagyanyó a kapunál fog­lalatoskodott, sehogysem boldogult a retesszel. (Folytatjuk.)

Next