Pajtás, 1956 (11. évfolyam, 1-42. szám)

1956-01-05 / 1. szám

történet a 9. — Köszönöm a szívességét, né­­némasszony. De megyek az em­berek után én is — mondta neki, s felmászott a lépcsőkön a földre. Aztán elindult a Zagyva nádasai és füzesei közt a dugót­tgulya szállása felé. . A várban a németek taka­rodót fújtak. Gáspár diák pedig ment sebe­sen a náderdő titkos ösvényein, a sejtelmes titkokat suttogó esté­ben Nagy elgondolkozásából csak akkor riadt fel, amikor em­beri szó ütötte meg a fülét. Mar­­kos János számadógulyás isme­rős hangja. A diák úgy osont tovább, mint a réti farkas. Még egy nádszál se zörrent meg mögötte. S mikor a holdvilág ismét elő­­dugta a felhőrongyok mögül fénylő arcát, hirtelen megállt. A hatalmas szigeten, a fűzfák alatt, tejszagba burkolva szuszo­gott és kér­ődzött a dugott gulya. A tisztáson pedig egymás mellett ültek a cellérek a fűben. A sor szélén Markos János számadó ha­talmas alakja fehérlett. Mellette a bojtársa. A sereg előtt pedig egy idegen ember állt, nagy bot­tal a kezében. És mondta a sza­vakat keményen, ropogósan: — Azt üzeni nektek a mi nagy jó urunk. Rákóczi Ferenc, hogy ami kis gabonátok termett, csé­peljétek ki. De sebesen. Aztán vermeljétek el úgy, hogy a rus­nya német még csak ne is tudjon róla. A fűzfákba eldugott fegy­vereket szedjétek elő. A kardo­kat köszörüljétek ki. És legyetek készen mind. Mert sokkal hama­rabb eljön a német szaladása, mint gondolnátok. A beregi, mun­kácsi erdők, nádasok tele vannak már kurucokkal. A labanc már szalad Bécs felé. Nemsokára ide is bekopognak a kuruc lovasok, hozzátok. Legyetek készen, hogy odaállhassatok ti is a szabadság zászlói alá. Megszabadítjuk or­szágunkat a sáska némettől és minden fajzatjától örökre. Gáspár diák megtapogatta a fejét. Valóságos emberi szólást hall, vagy álmodik? Igazság le­het az, amit ez az idegen beszél? Felvirradhat még a nyomorult magyarságra a német zsarnokság alóli felszabadulás örömnapja? Felvirradhat. Mert Rákóczi már közeledik kurucaival és vágja a németet, mint a répát. — Vivát Rákóczi! Éljenek a kurucok! — kiáltotta a nagy csendességben lelkesen a diák és odalépett az emberek elé. Nyomorult magyar testvé­reim! Tudjátok jól, hogy nekem tovább ittmaradásom nem lehet, mert a német halálra keres. Én leszek azért az első, aki elmegyek a kuruc táborba és beállok Rá­kóczi seregébe. És én leszek az, aki visszajövök az első kuruc csapattal, hogy leverjük a szél- KURUCKOKBÓL a noki várról a pokolba való né­met zászlót és kitűzzük helyébe a kurucok lobogóját! Csak azt mondd meg, idegen hírhozó, hol találok legközelebb kuruc kato­nákat? Mindenki meglepődve bámult a sötétből kilépő diákra. Hogy került ide ilyen hirtelen? Nem tudták elfogni a vasasok? Aztán kitört a cellérelvből az örömkiál­tás: — Éljen Gáspár diák! Éljen az első szolnoki kuruc! Vivát Rá­kóczi Ferenc! Mire a lárma elcsendesedett, az idegen közelebb lépett a diákhoz. Kezet nyújtott neki. — Menj öcsém itt, a Tisza mel­lett fölfelé. Nem telik bele két nap, összetalálkozol a kuruc lo­vasokkal! Gáspár diák jobban szemügy­re vette az idegent, Rákóczi hír­hozója sánta koldusnak volt öltöz­ve, hogy a németek fel ne ismer­jék. — Már indulok is !— mondta Gáspár diák és odalépett az öcs­­cséhez. Megölelte, megcsókolta. — Engedelmes legyél, öcskös — suttogta a fülébe. Aztán elköszönt Markos Já­nostól és sorban a cellérektől. — Dugjanak el kezdtek min­den élelmet, minden barmot. S legyenek bizakodással. Nemsoká­ra megszólalnak itt a kuruc táro­gatók! Lesz még nekünk szabad bejárásunk a szolnoki várba! — mondta, s mikor megölelte az utolsó rongyos cellért is, lassan elindult a nádrengetegben a Ti­sza felé. — Megyek Rákóczihoz! Beál­lok a seregébe! — susogta maga elé boldogan. — Én leszek az el­ső szolnoki kuruc! Amikor a Tisza sötét vizéhez ért, megállt. Eszébe jutott, hogy még valakitől el kell búcsúznia, mielőtt a nagy útra indulna: Gé­mes Juliskától, a menyasszonyá­tól.­­ Itt lakik a Tiszán, a harmadik vízimalomban, molnár az apja. Csöndesen a vízbe ereszkedett, aztán hanyattfekve úszott a vízi­malmok felé. Amikor a vár alatt vitte a víz, mosolyogva nézte a falon sétáló őrszemet. Hej, ha tudnák, hogy ő itt úszik! A harmadik vízimalomnál a part felé lökte magát, felmászott a malomkerékre. S olyan halkan, hogy maga is alig hallotta, meg­kocogtatta az ablakot. — Juliskám! Valami mozdult odabent és lassan kinyílt az ajtó. Aztán­­ egyszerre hárman ug­rottak rá. Sípszó hallatszott. Ka­tonák szaladtak fel a malomra nagy dobogással. Itt leszek hát rá! Tudták, hogy idejön! Összekötözték és vitték a töm­lőébe. Stein Mátyás bíró két kül­ső és két belső őrt rendelt mel­léje. (Folytatjuk.) LOVÁSZY MÁRTON VERSE: Fickó bejár minden buckót,­­ kit pillant meg? Öccsét, Buckót! Örömében olyat horkan, Buckó azt se tudja, hol van, hisz álmában ott járt éppen a nagyerdő közepében. Most felébred, s akkor látja, hogy ez nem más, mint a bátyja! Rögtön rikkant egy jó nagyot: — Jaj, Fickó, de boldog­ vagyok! Hogy kerültél ide, nahát! S Fickó mesél féléjszakát. Furcsa ház a medvék háza! Bent ketrec, kint sziklabástya! Barlang, oda van itt bőven, éppúgy, mint a nagyerdőben.­­— Remek! — kiált Fickó vígan - lt­tmaradok hol tóm ig­­an! Reggel jött a bonyodalom: sütkéreznek kint a napon s az őrök a mackók kosztját igazságosan kiosztják.­­ Am egyik őr megzavarva, egyre fejét vakargatja. KÓ ÉS B ZÓRÁD ERNŐ RAJZA — Nézd csak, mit szólsz ehhez. Ilyet nem láttam én soh­a! [koma? Alig hiszek a szememnek, tegnap óta többen lettek! S ahogy nézem én e dolgot, ez az egy megduplázódott! (FOLYTATJUK) (VIII.) Tizennégy méteres, hatalmas karácsonyfa várta az Ország­ház kupolacsarnokában szom­baton, vasárnap és hétfőn a legkiválóbb budapesti út­törőket. Immár hagyomá­nyossá vált ez a szépséges szép karácsonyfa-ünnepély. Télapó egyetlen intésére meg­szólalt a zene, szétnyílt a bábszínház függönye és el­kezdődött a mulatság. Mint­ha valami mesebeli világ kelt volna életre ebben a csodála­tos csarnokban. Ott volt Lu­das Matyi egy élő, kövér li­bával, János vitéz kéz a kéz­ben sétálgatott Iluskájával. Még a játszótéri vén hóem­ber is ott mozgolódott a so­kaság között. A részvevők egyre csak azt kérdezték egymástól: „Ugyan ki lehet ez a csinos apród? Vajon honnan ismerem ezt a délceg huszárt?“ Mert hát úttörő volt valamennyi: Hernád ut­caiak, Pannónia utcaiak, Szi­get utcaiak, egyszóval a leg­ötletesebb, a legjobb munkát végző budapesti pajtások. Hétfőn délelőtt vidéki ven­dégek, jóbarátok — csongrá­diak, szabolcsiak, szolnokiak — is ellátogattak az Ország­­házba. Régi már ez a barát­ság, még április 4-én szüle­tett. Most itt a nagy kará­csonyfa alatt még jobban megerősödött, megizmoso­dom — Nézd csak, olyan, mint az igazi hóember! — csodálkozik a két huszár, Varga András és Terényi Károly, a XVIII. kerü­leti Szélső utcai iskola tanulói. A hóember jelmezét Kovács Er­zsi (Pannónia utcai iskola) vi­seli. Érdekes kullítások A budapesti őrsöknek és ra­joknak küldünk egy jó taná­csot. A téli szünidőben nézzé­tek meg a Petőfi irodalmi mú­zeum kiállításait: Petőfi és József Attila-kiállítást a Bajza utca 39 szám alatt; a Vörös­­marty-kiállítást a József Ná­dor tér 1-ben. A kiállítások megtekinthe­tők hétköznaponként, hétfő kivételével, 10 órától este 18 óráig, vasárnap 9 órától 14 óráig. A csoportos látogatás díjtalan. Kati lányom már ötödikbe jár. Este a könyvvel elembe áll , elmondja sorra, bátran a leckét. Az oroszt is. Idén tanulni kezdték. Oly lelkesen mutogat, magyaráz: flag, az annyi ■mint lobogó, dóm a ház, s köszönni az illem így kívánja: zdrasztvujtye, utána doszvidányja. Tanulni akartam én is, igen . *. De a munka nem engedett irigyen, kevés időmet mind elorozta, most kis Katyusom tanítgat oroszra. Magam annyit tudtam csoki miru, mir! Békét a világnak! — üzente e hír. Megütött, átjárt e két csodás SZOJ úgy nyílt hívogatva, mint e zászló. S ime, este én is mondogatom: zdrasztvujtye! ez a flag, ez meg a dóm. Egy könyvből, kérdve és felelvén, együtt tanulunk a béke nyelvén. PA­KOZD­Y FERENC Orsi Esetr­ekelt mese: A szélmalommá varázsolt szépséges király­kisasszonyt dallal köszönti a mesebeli királyfi. — Vajon hogyan került a zsebkendő a leborított pohárba? — csodálkoznak a nézők. A Vadász-teremben ugyanis Korcsak len­gyel bűvész szórakoztatta a pajtásokat, S 7i/ Ihe­ksz TUféCfáJU

Next