Pajtás, 1958 (12. [13.] évfolyam, 1-52. szám)

1958-01-08 / 1-2. szám

_ ikor az alkalmi sírásók a M. segesvári tömegsírra ráhúz­ták a földet, nemcsak Petőfi Sán­dort temették el: egész Magyar- országot. Azt a Magyarországot, mely olyan volt, mint szárnyaló ditiramb, vonuló seregekkel, ágyútűzzel és lőporfüsttel, szívig nyilalló versekkel, lánggal és lobo. gással, könnyel és vérrel, elszánt szabadságvággyal, lobogókkal. A huszonhatéves költő nem vezére volt a szabadságharcnak, hanem lelke, ö mondta ki, amit a nép gondolt, látott és hitt magáról és elnyomóiról, ő írta versbe, amit mindenki érzett, amit mindenki gondolt, de amit senkisem tudott kimondani. Talán csak Kossuth. Élete, még kamaszévei is, csupa nyomorúság, szakadatlan vándor­lás; nincs a világirodalomnak még egy költője, aki ennyit gyalogolt volna, s a magyarságnak tudósa, ki úgy ismerné hazánk tájait, s népünket, mint ő. Míg élt, sok gáncs érte és rágalom, de az ifjú­ság fáklyás zenével köszöntötte, ha betévedt valamelyik városba, s Haynau rendőrkopói hiába üldöz­ték holta után is, hiszen nem testi volta; versei, szelleme és példája a gyújtózsinór. Kincsünk és irány­tűnk, nemcsak költőnek, ember­nek is csoda. Nem ünnepelni kell. őt, élni vele, versei dallamával, tisztességével és tisztaságával, pá­toszával és egyszerűségével, hon­szerelmével. CSILLAGGÁ VÁLTOZOTT Sűrűn hull a hó. kövér peiyhekben. A kunsági pusz­ta fehér, csak itt-ott mered a hó fölé szürkésfeketén egy- egy kopasz fa. Éjszaka van. a hold nem világít, de a végte­len. csülámló zúzmara kísér­teties fényt vet tornyok ke­resztjére, házfalakra is, kerí­tésről, ereszről csüngő jég- csapokra. Az ég komor, majdnem fekete és csípős szél jár, vágja, kergeti, söpri a gyenge hópihéket. Szélvi­torla áll kikötve. elron'*’ralt váza mozdulatlan. A kiskő­rösi házak szinte besüpped­nek a hóba, de némely ab­lakban még ég a gyertyavi­lág. Szilveszter éjszakája ez, s a bakter nehézkes körvo­nala ma is, mint minden é’- felen, körbejár a városkában. Csizmája torokig süpped a frissen esett, puha hóban, kézilámpása meg-meeiibben. tovább imbolyog. Éneklő, re­kedt hangját viszi a szél: — Éj felet ütött az óra . ■. S csakugyan, a magasban megkondul az első ütés. Farkasüvöltéstől megva­dult kutyák ugatnak. A bakter a kocsmaajtó előtt lépne el éppen, miikor a cimbalomverő megáll a leve­gőben, a vonótól elvált he­gedűhúr még zümmög ugyan, de hirtelen megszakad a ti­vornya és a fagyos csöndben kivágódik az ajtó. A küszö­bön s benn az ivóban, sűrű pipafüstben, az ernyős olaj­lámpa alatt gubás parasztok állnak, tétova. elmeredt szemmel. Markukban hosz- szúnyakú üveg, savanyú vin- kóval. Nagy bajszuk lecsüng. — Igyál, öregapám! — rikkant egy fiatal s dülöngél­ve hozza az üveget. A bakter akkurátosan ki­simítja szájából bajuszát, ke- zefejével letörli róla a zuz­mót. Megemeli az üveget, át­néz rajta, a kucsma karimája alatt hamiskásan villan vén szeme. — Boldog új esztendőt — mondja. A cimbalomverő lecsap, a húrra is a vonó megint, csiz­ma csikorog a táncra, vad kuriantás és hejehuja, most már reggelig. A bakter is elbaktat a pis­logó lámpással. Szemben a kocsmával. Ma- kovinyi borbély házában, Petrovics István mészáros szállásán csak néhány perc­cel elébb is. nagy volt a fut- kosás. A konyhából balra nyíló szobában rokonok szo­rongnak. kvaterkáznak Várják a hírt. A mészáros iz­mos, eötétlhajú férfi, arcéle ke­mény, szorongva s komolyan jár-kel, komák tréfával derítenék, de ő csak a másik szo­ba ajtaját lesi. Ne­szekre figyel; ag­godalom és nyug­talanság fáradt arcán. Egyszer- csak haragos, vé­kony, erőlködő gyereksír-ás hallik. Aztán nyomban a bába kiáltása: — Fiú, tekinte­tes uram! Fiú! Valamennyien zajjal és öröm­mel tódulnak a szobába. Körbe állják a bölcsőt, kíváncsian nézik a gyermeket. 1— No, ne ríjj már —, csitítja így asszonyság. A kisfiú ökölbe szorítja pi­ciny kezét, egész teste vörös a haragtól és sírástól. De szeme, mintha külön élne. körbefut a gerendákon, mint a csík. Még csak foJWcat lát, de már érzi a világot. — Jaj, de vékonyka a lel­kem — sopánkodik a sógor­asszony. — Nem fog sokáig élni. — súgja valaki. Huszonhat esztendővel ké­sőbb ez a fiú, mint férfi: honvédszázados, egy halmon áll. a segesvári mezőn. Nem honvédzubbonyban. csak súj- tásos magyar kabátban, ki­hajtott, hószín ingben, haja­domfőtt. Kardja nincs, csupán néhány vers, levél, századlis­ta a zsebében, egy-két vitéz- ségi érem, amit holnap, a csata után a katonák mellére kell tűznie. Mert Bem apó szárnysegéde. Egy kőhajítás- nyira tőle. az ágyúk mögött, a tábornok, vezérkarával. Botjára támaszkodva biceg, kicsi, vékony ember, szinte elvész a nyúlánk, vaev ter­metes tisztek közt. De paran­csai keményen, röviden pat­tognak. A délutáni, lehajló nap csillog a szuronyokon. Kartácstűz, puskaropogás, ágyúdörgés: füst. pernye éa korom ‘ száll. Lovak vágtat­nak, szekerek zörögnek, ka­tonák rohannak: csatakiáltás

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék