Pajtás, 1958 (12. [13.] évfolyam, 1-52. szám)
1958-01-08 / 1-2. szám
Kincses néni egy pillanatra abbahagyta a varrást: _ Ne maradj sokáig, aztán vigyázz, nehogy valami lékbe szaladj! _Vigyázok! — intett Jóska s már kint is volt az utcán, kezében a csörömpölő korcsolyával. Lassan, komótosan ballagott, nagyokat szidott az éles levegőből. A Folyó utcán bepillantott Szigetiek udvarába, de rögtön vissza is kapta a fejét. Ott éppen Pista etette a követelőző, lármázó aprójószágot. Már a keze is meglendült, szája is kiáltásra nyílt, aztán mégis csak a tarkóját vakargatta és ennyit mondott: — Khm, khm ... 7,zémán, fehéren, dermedt mozdulatlanságban köszöntötte a IV Tisza. Úgy csillogott, villogott hátán a jég, mintha színezüstből öntötték volna. Két-három gyors mozdulat s máris ltt forgott, suhant, cikázott a jégen. Könnyűnek, súlytalannak érezte magát, nehéz, zsírosbőrű csizmájáról is megfeledkezett. Arcát csípte, marta a hideg, de alig vette észre. — Hahó! — kiáltotta vidáman és megállt. — Hahó-ó-ó-ó! — verték vissza a partok a hangot, s Jóska elindult, egyetlen lélegzetfojtó rohanásban végigsuhant az egyenesen a nagy kanyarig, a csonka nyárfáig. Ott megállt, szusszantott egyet-kettőt, majd táncolva, cifrázva, csárdásléptekkel jött visszafelé. Fütyörészett. Most felpillantotta, és a hirtelen fékezéstől szinte szikrát szórt korcsolyája. Mert nem messze tőle, ott, ahonnan ő indult el az imént, Pista keringett a jégen. Ketten voltak a nagy végtelenségben, a csendes téli világ elhagyatottságában. Még csak egy madár sem szólt le hozzájuk az alvó fákról, egy panaszos kutyaugatás sem suhant végig a parton. Két gyűlölködő a szelíd, békés tájon! Ahogy meglátták egymást, elfordultak. — A szép festményem! — mormogta Jóska, és dühösen siklott ide-oda a magáénak tartott darabon. Azért néha-néha egymásra villant a szemük, de csak egy pillanatra. Fűtötte őket a harag, a megbántottság. — No, még egyszer végig, aztán hazafelé — beszélgetett önmagával Jóska, s már éppen indult volna, amikor éles, szívet-lelket megdermesztő kiáltás vágott a csendbe: — Jóska! Jóska-a-a! Ja ... jjjj! ,» Annyit látott csak, hogy Pista süllyed, bukik a jég alá Nem gondolkozott, nem habozott egy pillanatig sem. Elfelejtette a képet, elszállt füléből a papírszakadás bántó hangja is, csak Pista mosolygó kék szeme ragyogott most előtte a jégnél is fényesebben, az ő kislegénykedő, huncut szavaira hatoltak fülébe, néphit, mint a gondolat, s még elérhette, megragadhatta i. a két, levegőt, vizet, semmit markoló kezet. Félelmesen repedezett a jég, de nem törődött vele. Karja majd kiszakadt, homlokán megdagadtak az erek, ahogy a dühös harcban viszszahódította a folyótól egykori és újra megtalált legjobb barátját. ...Később, amikor már egymás vállát átölelve siettek hazafelé muzsikák, énekelt a kő talpuk alatt. A Jóskáé alatt ezt dalolta ütemesen, lágyan: *— Pis-ta, Pis-ta. .. Pista pedig mintha ezt hallotta volna. ** Jós-ka, Jós-ka... * // *gf. ' ~~ ORSZAGHAZI dal — B Fényárban úsztak az oszlopsorok, s a szőnyeges lencsékön,a termeken át bálba igyekeztek a vendégek. Talán bizony a mesebeli herceg báljára? Mert annyi volt a selyem, lágyan omló bársony, csillogó gyöngy, hogy ott is tetszett volna. A lányok között egy Hamupipőkével sem találkoztunk. Annál több abroncsos ruhás francia dámával, fátylakba öltözött fenyőtündérrel és sokszoknyás, csizmás magyar lánnyal. No, de a fiúk is felöltöztek erre az alkalomra; csákós, kardos huszár — akár János vitéz lehetett volna! — frafekos, cilinderes gavallér, s tölcsérsapkás tudós varázsló is volt itt. Harsant a kürt... Tarkaruhás apródok fújták. Télapó hírnökei. És a hatalmas karácsonyfa alá bevonult udvartartásával együtt Télapó. Rókák, mackók, mókusok jártak a nyomában. Még egy „igazi“ hóember is megjelent, meg hópehely tündérke. A kíváncsi Maki majom menten mellettük termett, s megrázta a hóember orrát: vajon valóban sárgarépából van? Az a 2500 budapesti és Pest megyei pajtás, aki az Országházban, a karácsonyi mulatságon részt vett, igazi, felejthetetlen emlékekkel lett gazdagabb...