Pajtás, 1958 (12. [13.] évfolyam, 1-52. szám)
1958-10-22 / 43. szám
66 .fany a felsorakozott egység színe előtt dicsérte meg a fiúkat hősies helytállásukért. De a dicsérő szavakat már csak András és László hallhatta. Dánt örökre magába fogadta egy sziklasír. A hős néger fiú emléke a szívekben mindig élni fog. A tevék ütemes léptekkel haladtak a sivatag homoktengerében Marokkó felé. Nem érezték most a kínzó hőséget, a pórusokba tapadó, minden résen behatoló finom por reszelését. Egyetlen érzés uralkodott most a fiúkban: minél hamarább hazajutni. Haza, a hűtlenül elhagyott Magyarországra. S minden lépés ezt a távolságot rövidítette. Sikerült! Átjutottak Marokkóba. A vén kikötővárosban gyorsan gazdára talált magukkal Most már jóformán szabad az út hazafelé, s mégis, talán legmesszebb a megvalósulás. Mi lesz a válasz, táviratukra? Engedélyezik-e hazatérésüket? Ezekben a napokban az álom is elkerülte őket. Amikor megjött a beleegyezés, szinte részegek lettek az örömtől. Megváltották a hajójegyet. Amikor elindult a hajó, hogy egy hét múlva édesanyjuk ölelő karjaiba vigye őket, könnyes szemmel intettek búcsút Ahmednek. A hála könnyei az öröm könnyeivel olvadtak össze csillogó gyöngyszemmé. Fehér András és Bányai László hazaérkezett. Útra készülődtek. Életükben a legnagyobb útra, hazafelé. Ahmed tanácsára — akit kísérőként melléjük adtak, — arab kereskedőknek öltöztek, hozott portékájuk. Együtt volt a pénz az útiköltségre.