Pajtás, 1958 (12. [13.] évfolyam, 1-52. szám)
1958-10-22 / 43. szám
MIT KELL TUDNI , A FORRADALOM NYOMOLVASÓINAK? Október 14-én elhangzott a Forradalom Nyomolvasói Parancsnokságának 1. számú parancsa. A parancsban munkára, kutatásra szólítottunk fel benneteket, arra buzdítottunk mindannyiotokat, hogy felderítsétek és összegyűjtsétek azokat a szerteágazó nyomokat, amelyek a Magyar Tanácsköztársaság dicsőséges harcaihoz és hőseihez vezetnek. Mindazok, akik megértették közületek a feladat nagyszerűségét, és beálltak a nyomolvasók seregébe, olyan útra vállalkoztak, amely sok-sok izgalmat, szépséget, tanulságot rejt magában. Ezen az úton elérkeztek mindazokhoz a HELYEKHEZ, amelyek a Tanácsköztársaság hős napjait idézik. Megismerkedtek Záhonytól Hegyeshalomig hazánk tájaival, ahol a Vörös Hadsereg állásai húzódtak, felkutatjátok a partizántáborokat. Felderítitek, hol dolgoztak kommunisták 1919-ben, azért, hogy a Magyar Tanácsköztársaság a szabad és független magyar nép hazája legyen. , Mindent, ami nyomkereső utatokban eléjk kerül, FELJEGYEZTEK. Gazdag krónikák készülnek így Lerajzoljátok és lefényképezitek a Tanácsköztársaság föllelt emlékeit, hogy munkájok eredménye megmaradjon az utársatok következő nemzedék számára is. Sokan közületek jól bánnak a TOLLAL. Verseitek, írásaitok bizonyítják ez. Van-e szebb feladat, lelkesítőbb cselekedet egy fiatal versíró, költő számára, minthogy Petőfi Sándor és Arany János nyelvén foglalja sorokba azoknak tetteit, akik 1919-ben annyit küzdöttek és áldoztak azért, hogy a ti életetek boldog, napsugaras legyen. A föllelt, összegyűjtött emlékeket sokféleképpen mutathatjátok be társaitoknak, iskolátoknak, szülőhelyeteknek. Ha gazdag anyagra leltek, KIÁLLÍTÁST rendezhettek, de a megörökítés módja lehet ALBUMÉ TABLÓKÉSZÍTÉS is. Az eddig jelentkező csapatok sokféle ötletről adtak hírt, nem egy helyen megszerezték pajtásaitok az iskolai magnetofont, a falusi hangosbeszélőt is. Forradalom nyomolvasói! Bárhol is vállalkoztatok e nagyszerű feladatra, munkátok, szorgalmatok és lelkesedéstek maradandó emléket hagy. Azt kívánjuk, hogy ne csak a jelentkezés és a felsorakozás óráiban legyetek szívósak és fáradhatatlanok, hanem maradjon meg lelkesedéstek az elkövetkezendő hónapokban is. Amikor arra vállalkoztam, hogy Budapest egyik városrészéről írjak nektek , régi napok gyűrűztek emlékezetemben, úgy, mint amikor fekete tó tükre karikázni kezd, ha husángot, követ dobunk belé. Mert fekete nap volt az a húsz esztendővel ezelőtti. Novemberre járt az idő, eső esett, szél fújt, fázbásan húzták össze kabátjukat az emberek. Apámékkal itt kószáltunk a nagyvárosban, Budapesten, kenyér, otthon nélkül. Csak reményünk volt, hogy talán jobb lesz, mint falum, ahonnét felkergetett bennünket a szegénység. Otthon előbb lett, mint kenyér. Pontosan emlékszem ma is a napra, ködös novemberi idő volt. Korán keltünk, s indultunk együtt át a városon, végig az Üllői úton, a Mária Valéria telep barakkutcáiig. A házak olyan formán álltak előttem, mint otthon falun a fészer, a fáskamr. De itt, ezekben emberek laktak. Bennem úgy élt Budapest, ahogy a képeslapok dicsekedtek róla: a kupolás királyi vár, a Koronázó Főtemplom, a belvárosi paloták sora, karcsú hidak a Dunán. A Mária Valéria telepen töltött hónapok széttépték gyerekfejemben ezeket a képeslapokat. * Most, húsz évvel később, egy verőfényes októberi napon újra ott jártam az Üllői úton, túl a vasúti töltésen, ott, ahol az út egyik oldala a régi Mária Valéria telep, a múltat, a szemben lévő 4—5 emeletes, erkélyes lakóházak pedig a jelent mutatják a látogatónak. Sokan közületek, akik Budapesten éltek, bizonyára ismeritek ezt a városrészt. A hosszú, zeg-zugos barakklakásokból ma már csak egy-kettő van mutatóban, de ezek is végnapjaikat élik. Szűkül, nyomorodik össze ez a régi világ, mint ahogy szűkül az éjszaka, ha derengeni kezd a világosság a keleti ég alján. Itt találkoztam Bódi Etellel, egy negyedik osztályos pajtással, aki az óriási emelődaruk munkáját figyelte, s amikor megkérdeztem tőle, miért kíváncsiskodik, olyan egyszerűen mondta: — Hogyne lennék kíváncsi arra, hogyan építik a mi házunkat. Mert tavasszal ide költözünk — mutatott a pirosan emelkedő téglafalakra. Az Üllői út túlsó oldalán már az elkészült házak lakásai adnak otthont a munkáscsaládoknak, köztük Baranyai Ferencéknek is. Találomra nyitottam be hozzájuk. Baranyai bácsi lakatos, a Gépjárműtelepen. Feleségével és fiával, Ferivel lakik itt, egyszobás, összkomfortos lakásban. A szobában rádió, könyvszekrény, az ablak előtt örökzöld növények nyújtják fejüket a napfény felé. Feri iskolában volt, édesanyja pedig Tolnába, szülőföldjére utazott. Nem is akármilyen módon. Baranyai néni húga a tolnai dombok közül feljött Budapestre, hogy aztán pár nap múlva teherautón induljon viszsza. Teherautón, amely szobabútort vitt Tolnába. Baranyai bácsi bizonyára nem értette elérzékenyülésemet, amikor erről a teherautós útról beszélt. De hogyan is érthette volna, hiszen nem tudta, hogy húsz esztendővel ezelőtt, ha nem is a tolnai dombok közül, de a Dunántúl más tájáról egy lapos bátyúval érkezett ide a sorok írója. Nézzétek ezt a két képet! Fent a viskót egy szomorú öregasszonnyal, aki tán nagyanyátok lehetne, és fönt az új napi fényes, tiszta lakóházak sorát. Ha többet nem is tudnánk a tegnapi és a mai Magyarországról, csak ezt a képet, ez is elegendő ahhoz, hogy tíz körömmel, minden idegszálunkkal őrizzük és védjük ezt az új hazát. És szeressük azokat, akik a Mária Valéria telep barakkviskói helyett erkélyes lakásokat adnak családoknak, a gyerekeknek. T. J.