Pajtás, 1958 (12. [13.] évfolyam, 1-52. szám)

1958-10-22 / 43. szám

MIT KELL TUDNI , A FORRADALOM­­ NYOMOLVASÓINAK? Október 14-én elhangzott a Forrada­lom Nyomolvasói Parancsnokságának 1. számú parancsa. A parancsban­­ munkára, kutatásra szólítottunk fel benneteket, arra buzdítottunk mind­­annyiotokat, hogy felderítsétek és összegyűjtsétek azokat a szerteágazó nyomokat, amelyek a Magyar Tanács­­köztársaság dicsőséges harcaihoz és hőseihez vezetnek. Mindazok, akik megértették közü­­letek a feladat nagyszerűségét, és be­álltak a nyomolvasók seregébe, olyan útra vállalkoztak, amely sok-sok iz­galmat, szépséget, tanulságot rejt magában. Ezen az úton elérkeztek mindazok­hoz a HELYEKHEZ, amelyek a Ta­nácsköztársaság hős napjait idézik. Megismerkedtek Záhonytól Hegyes­halomig hazánk tájaival, ahol a Vö­rös Hadsereg állásai húzódtak, felku­tatjátok a partizántáborokat. Felderí­titek, hol dolgoztak kommunisták 1919-ben, azért, hogy a Magyar Ta­nácsköztársaság a szabad és független magyar nép hazája legyen. , Mindent, ami nyomkereső utatokban eléj­k kerül, FELJEGYEZTEK. Gaz­dag krónikák készülnek így Lerajzol­játok és lefényképezitek a Tanácsköz­társaság föllelt emlékeit, hogy mun­kájok eredménye megmaradjon az utársatok következő nemzedék számá­ra is.­­ Sokan közületek jól bánnak a TOL­LAL. Verseitek, írásaitok bizonyítják ez. Van-e szebb feladat, lelkesítőbb cselekedet egy fiatal versíró, költő szá­mára, minthogy Petőfi Sándor és Arany János nyelvén foglalja sorokba azoknak tetteit, akik 1919-ben annyit küzdöttek és áldoztak azért, hogy a ti életetek boldog, napsugaras legyen. A föllelt, összegyűjtött emlékeket sokféleképpen mutathatjátok be tár­saitoknak, iskolátoknak, szülőhelye­teknek. Ha gazdag anyagra leltek, KI­ÁLLÍTÁST r­endezhettek, de a meg­örökítés módja lehet ALBUMÉ TAB­­LÓKÉSZÍTÉS is. Az eddig jelentkező csapatok sokféle ötletről adtak hírt, nem egy helyen megszerezték pajtásai­tok az iskolai magnetofont, a falusi hangosbeszélőt is. Forradalom nyomolvasói! Bárhol is vállalkoztatok e nagyszerű feladatra, munkátok, szorgalmatok és lelkesedés­­tek maradandó emléket hagy. Azt kí­vánjuk, hogy ne csak a jelentkezés és a felsorakozás óráiban legyetek szívó­sak és fáradhatatlanok, hanem ma­radjon meg lelkesedéstek az elkövetke­zendő hónapokban is. Amikor arra vállalkoz­tam, hogy Budapest egyik városrészéről írjak nektek , régi napok gyű­rűztek emlékezetemben, úgy, mint amikor fekete tó tükre karikázni kezd, ha husángot, követ do­bunk belé. Mert fekete nap volt az a húsz esztendővel ezelőt­ti. Novemberre járt az idő, eső esett, szél fújt, fázbá­san húzták össze kabátju­kat az emberek. Apámék­­kal itt kószáltunk a nagy­városban, Budapesten, ke­nyér, otthon nélkül. Csak reményünk volt, hogy ta­lán jobb lesz, mint falum, ahonnét felkergetett ben­nünket a szegénység. Otthon előbb lett, mint kenyér. Pontosan emlék­szem ma is a napra, ködös novemberi idő volt. Korán keltünk, s indultunk együtt át a városon, végig az Üllői úton, a Mária Valéria telep barakk­ut­cáiig. A házak olyan for­mán álltak előttem, mint otthon falun a fészer, a fáskamr­. De itt, ezekben emberek laktak. Bennem úgy élt Buda­pest, ahogy a képeslapok dicsekedtek róla: a kupo­lás királyi vár, a Koroná­zó Főtemplom, a belvá­­rosi paloták sora, karcsú hidak a Dunán. A Mária Valéria telepen töltött hónapok széttépték gye­rekfejemben ezeket a ké­peslapokat. * Most, húsz évvel ké­sőbb, egy verőfényes ok­tóberi napon újra ott jár­tam az Üllői úton, túl a vasúti töltésen, ott, ahol az út egyik oldala a régi Má­ria Valéria telep, a múl­tat, a szemben lévő 4—5 emeletes, erkélyes lakó­házak pedig a jelent mu­tatják a látogatónak. So­kan közületek, akik Bu­dapesten éltek, bizonyára ismeritek ezt a városrészt. A hosszú, zeg-zugos ba­rakklakásokból ma m­ár csak egy-kettő van mu­tatóban, de ezek is vég­napjaikat élik. Szűkül, nyomorodik össze ez a ré­gi világ, mint ahogy szű­kül az éjszaka, ha de­rengeni kezd a világosság a keleti ég alján. Itt találkoztam Bódi Etellel, egy negyedik osz­tályos pajtással, aki az óriási emelődaruk mun­káját figyelte, s amikor megkérdeztem tőle, miért kíváncsiskodik,­­ olyan egyszerűen mondta: — Hogyne lennék kí­váncsi arra, hogyan épí­tik a mi házunkat. Mert tavasszal ide költözünk — mutatott a pirosan emelkedő téglafalakra. Az Üllői út túlsó olda­lán már az elkészült há­zak lakásai adnak otthont a munkáscsaládoknak, köztük Baranyai Feren­­céknek is. Találomra nyitottam be hozzájuk. Baranyai bá­csi lakatos, a Gépjárműte­lepen. Feleségével és fiá­val, Ferivel lakik itt, egyszobás, összkomfortos lakásban. A szobában rádió, könyvszekrény, az ablak előtt örökzöld nö­vények nyújtják fejüket a napfény felé. Feri iskolában volt, édesanyja pedig Tolná­ba, szülőföldjére utazott. Nem is akármilyen mó­don. Baranyai néni húga a tolnai dombok közül feljött Budapestre, hogy aztán pár nap múlva te­herautón induljon visz­­sza. Teherautón, amely szobabútort vitt Tolnába. Baranyai bácsi bizonyá­ra nem értette elérzéke­­nyülésemet, amikor erről a teherautós útról beszélt. De hogyan is érthette vol­na, hiszen nem tudta, hogy húsz esztendővel ezelőtt, ha nem is a tolnai dom­bok közül, de a Dunántúl más tájáról egy lapos bátyúval érkezett ide a sorok írója. Nézzétek ezt a két ké­pet! Fent a viskót egy szomorú öregasszonnyal, aki tán nagyanyátok le­hetne, és fönt az új napi fényes, tiszta lakóházak sorát. Ha többet nem is tudnánk a tegnapi és a mai Magyarországról, csak ezt a képet, ez is elegendő ahhoz, hogy tíz köröm­mel, minden idegszálunk­kal őrizzük és védjük ezt az új hazát. És szeressük azokat, akik a Mária Va­léria telep barakkviskói helyett erkély­es lakáso­­kat adnak családoknak, a gyerekeknek. T. J.

Next