Pajtás, 1963 (18. évfolyam, 1-52. szám)
1963-04-17 / 15-16. szám
nap 1920. április 20. volt. Két múlva Lenin születésnapja. — Ez az ötvenedik — mondogatták Vitra és barátai — különös ajándékot kellene küldenünk! Azon törték a fejüket, mi lehetne az? — Cukor a teájához! — mondta valamelyik gyerek. Mert nagy kincs volt akkor a cukor, a kenyér, az élelem. A gyerekek megkérdezték odahaza is, mit tegyenek. — Tudjátok mit? — mondta az egyik anya. — Kenyeret sütünk neki, hatalmas, fehérbélű kenyeret. — Mindenki nagyot nyelt. — Két napig levest eszünk, de elkészítjük! Jó? — Inkább kalácsot, szomszédaszszony! — vélte egy öreg anya. — Milyen jó a kalács a teával! — Torta lenne az igazi ajándék. Születésnapi torta! — gondolkozott el egy fiatalasszony. — Igen, de honnan vegyünk hozzá vajat, tojást, cukrot? Miből legyen a torta máza? Mert anélkül nem torta a torta. Mennyi minden kell hozzá! A torta mégis elkészült! Mindenki adott valamit: egy kis lisztet, egy-két tojást, kanálka málnászt. Vitja hajnalban elindult vele a városba. Alig akarták beengedni a Kremlbe. — De hiszen tortát hoztam, születésnapi tortát! A falunk küldte! — mondta. A komoly, barázdás arcú katonák mosolyogtak a tortán, az erélyes gyereken. Megsimogatták az arcát, és beengedték Lenin dolgozószobája elé. Emberek jöttek, mentek ki-be Vitja előtt. Nem, egyiknél sem volt születésnapi virágcsokor. Végre kinyílt az ajtó, és Lenin lépett Vitjához. — Mire vársz kisfiam? A kisfiú dadogni kezdett: — önre várok Lenin elvtárs. Vitta vagyok a falumból, önnek ma születésnapja van, és a falunk... igen, mindenki ezt a tortácskát küldi. Lenin átölelte, és behívta a szobába. Mindent tudni akart, hogyan beszélték meg a tortasütést, hogyan készített hozzá külön formát a kovács. Lenin látott mindenkit Vitja elbeszélése nyomán. Látta Szazsina nagymamát, akinek remegős kezéből csaknem kihullott a hófehér liszt, látta Popovot, a csizmadiát, aki a diót adta és Vaszilijt, aki nagygazda apja pincéjéből kilónyi vajat csent el az 5 tortájához... Hirtelen az íróasztalához lépett. Vitja szíve büszkén dobbant: — Most felvágja Lenin elvtárs a tortát! De nem, valami telefoncímet keresgélt: — Halló... az Osztrovszki gyermekotthont kérem ... Hogy vannak a gyerekek? Jól? Semmi újság? ... Köszönöm a szép levelet. Vitját küldöm ki az otthonba, aki valami mesebeli dolgot hozott. Amikor letette a kagylót, határozott léptekkel a kisfiú felé indult. — Szóval Vitja... ami a tortát illeti, csodálatos, és életemben nem láttam ilyen szépet. Szeretném a gyerekeknek ajándékozni. Vitja könnyekkel küszködött. Lenin nagyon halkan, nagyon lágy hangon mondta: — Kisfiam, képzeld el, hogy ezek a gyerekek életükben nemcsak nem ettek, de nem is láttak még tortát. Én meg... — mosolygott — nekem a munkám mellé van teám, meg kenyerem, finom barna kenyerem, majdnem olyan jó, mintha torta lenne... Vitja szeme még mindig teli volt könnyel. Lenin keskeny szeletkét, alig harapásnyit vágott le a tortából. — Igen, itt van az egész falu — ízlelgette komolyan. — Dió, cukor, tojás, liszt és vaj... Visszacsomagolta a tortát, és kikísérte Vitját. A folyosókanyarnál még utánakiáltott: — Köszönöm, és üdvözlöm az otthoniakat. Aztán el ne felejtsd megkínálni az intézetben a nevelőket! Mert országos nagy ügyekre csakúgy ügyelt, mint a kicsikre, a Vitjafélékre. Fordította: I A SZÜLETÉSNAPI TORTA l!IlliE!igl!3l!!£;B!líHIIIÍi!illllSlI!SlfiIliill!lillSEiliS3illil!ilililIIIIlEiiiliiillliE!li!l Joó Katalin f'irkirlrHcHrHri SZTYEPAI 1870 i Felsárgállott , körötte duzza I a várost így : ■ csfl hegy — új : Lágy szellő | folyókról jött ■ c ! ■«Csak víz csiZZI : Szimbirszk /I ! A tájra már ij és langyos : ' Megtört a jég a Volga s vél 5 Mint árnyéi a messzi fahj ‘szürkéllő ki t'ilyen tavassi ■£ Korok jönni ; de azt a naj erős emléke törökre mári . ****r*ár***i — Nem tudtam ellentállni, leültem a cár emlékezik vissza mosolyogva ©k Sándor — Kossis festőművészünk — fiatal korának legemlékezetes landjára. Akkoriban az ifjúmunkás kongresszuson , Moszkvában. Egyik nap szünetelt a tanácskozás , mennyien szétszéledtünk a városban. Én a Kreml lyongtam. Meg akartam nézni, hol élt a cár. Mostam a drága ékszereket is, amelyek egykor főur járok ruháit ékesítették. Sokáig nézegettem a fegyvereket, de a legjobban a cár trónusa közötti gyermemet. Micsoda titkokat rejthet ez a gazdagített szék! —? tűnődtem. Hány és hány halkan hatot hallhatott, amint a főtanácsosok és miniszti mást beárulva kedveskedtek a cár atyuskának, sorsát intézte innen egyetlen ember. A szék mintha megbabonázott volna, húzott maga felé. Azzal a gondolattal kacérkodtam, ha beleülnék. Egy angyalföldi gyerek a cár ha igen! Még a mesében is szépen hangzana! Szív vártam, amikor beleültem. De nem történt semmi volt a teremben, és én a szememet behunyvatam, mi mindent kezdenék a hatalmammal. Hirtelen kinyílt a szemközti szárnyas ajtózetközi forradalom vezérkarának élén belépett A lélegzetem is elakadt. Jaj, ha itt meglátna széken, mi lesz velem! összehúztam magamat, egér, de mégis felfedeztek. Lenint, már jól isml