Pajtás, 1965. január-július (20. évfolyam, 1-29. szám)
1965-01-07 / 1. szám
fipártyrápa Budán a Rózsadomb nyugati részén, a Guggerhegy szomszédságában modern épületek húzódnak meg. „Gyermekváros” — hirdeti a tábla. A járókelők így mutatják be az idegeneknek: „Államunk adta az elhagyatott és árva gyermekeknek”. Bent vidám zsivaj fogad. Jól érzik itt magukat a kicsik is, meg a nagyok is. Bár a kacagásukba sokszor könnyek vegyülnek. Bizonyságul négy nyolcadikost idézek: TIBI ÉS A FÉNYKÉP — Úgy emlékszem, mintha tegnap történt volna — meséli Steinhäuser Anna Mária. — Szeptember 30. volt. Ámulva-bámulva léptem át az intézet küszöbét. Megsimogattam a hófehér falat. — Nem álom! — mondtam magamban. És akkor valaki a nevemet kiáltotta. — Panni, Panni te vagy, ugye? Egy kisfiú állt előttem. Fényképet tartott a kezében. Az egyik pillanatban rámnézett, majd a képre. — Mondd, te vagy Anna Mária! Mondd már! Hiszen a fénykép nem csal. Megismerlek róla. Elszorult a szívem. — Ki vagy? Hogy került a kezedbe a fényképem? — léptem hozzá. — Én vagyok a Tibi. — Tibi — öleltem magamhoz. — Édes kicsi öcsikém. Csakhogy láthatlak. Egymásra borultunk és zokogtunk. Nem csoda, hiszen Tibi hathónapos volt, amikor utoljára láttam. Két-három évvel ezelőtt tudtam meg, hogy hol van. Levelet küldtem neki s benne fényképet. Akkor még nem gondoltam, hogy ez a kép hoz össze bennünket. A LEGSZEBB ÁLOM A szőke Horváth Misi elfordul. Ne lássa senki, hogy nyolcadikos létére könnycseppet törül ki a szeméből. — Mi négyen vagyunk, testvérek, — kezdi mondani. — Szétszórva élünk a nagyvilágban. Ilona nővérem Pesten lakik. Amikor megtudta, hogy itt vagyok a Cseppkő utcában, meglátogatott. Nagyon boldogok voltunk mindketten. Erzsi húgunkról és Laci öcsénkről beszélgettünk. Elhatároztuk, hogy megkérjük az igazgató bácsit, hozassa ide mindkettőjüket. Erzsiről tudjuk, hogy jó helyen van. A Fóti Gyermekvárosban. De Laci? Csak sejtjük, hogy Albertirsán éldegél. Óh, ha ez a szép álom teljesülhetne. (Azóta teljesült.) PENG A GITÁR — Az első nap, amikor összejöttünk, nagyon idegenül néztünk egymásra. — így kezdte a beszélgetést Kállay Patricia. — Legyintettünk. Egy évet majd csak kibírunk együtt. Elvégre a nyolcadik osztály után úgy is szétszéledünk. Este a társalgóban Eszterhai Krisztina elővette a gitárját. — Ki tud játszani rajta? —■ kérdezte. Anna Mária nyúlt érte, de ő csak a „Boci-boci tarkát” pötyögtette le. Már ezen is jót derültünk. Utána a csendes, hallgatag Berényi Feri vette a kezébe, és olyan szépen pengette, mintha a rádióból hallottuk volna. Bosnyák Bélának jó ötlete támadt: — Tegyél kulcsot a húrokra. Feri szót fogadott. Eljátszotta az „Ablakod alatt peng a gitár” — kezdetű dalt. Mintha haway-gitár szólt volna. Azóta nem nézünk idegenül egymásra. A gitár közelebb hozott mindanynyiunkat. A gitár, amely barátságunk jelképe lett. A HÍMZETT sólyom Varga Imre nemrégen kapta meg őrsvezetői megbízatását. — Amikor ötödikes voltam — mondta — az egyik tizenkét évfolyamos iskolába jártam. Édesanyám ráérő idejében hímzett egy szép őrsi zászlót. Sólyom volt a közepén. Az a zászló azóta nagyon a szívemhez nőtt. Édesanyám, meghalt, s ezt hagyta örökül rám. Elcsuklik a hangja. — Most nagyon izgulok. A következő őrsi összejövetelen ugyanis szeretném megkérni a fiúkat: legyen Sólyom az őrsünk neve. Akkor... akkor a zászló lenne az én őrsvezetői lelkiismeretem. Négyen a gyermekotthon lakói közül: Tibi, Anna-Mária, Patrícia és Imre Gól előtti izgalom Cseppkő utcai pajtások. Mindannyian örülünk, szép otthonotoknak. Újévi jókívánságként üzenjük, hogy a Pajtás olvasói együttéreznek veletek, s szívből jövő üdvözletüket küldik. Füleld János