Pajtás, 1965. január-július (20. évfolyam, 1-29. szám)

1965-07-08 / 26-27. szám

„ROZMÁR NYOMÁBAN A BÚVÁR ŐRS LEGÚJABB KALANDJAI HARMADIK RÉSZ, AMELYBEN SZEPESIT MINTHA A FÖLD NYELTE VOLNA EL A nap már a hegycsúcsok felé kö­zeledett, amikor az öt „búvár” jó félnapos vonatot és többórás gya­loglás után megpillantotta a falu első házait. Kicsiny falu volt, szinte egyetlen utca az egész, félénken la­pulva a völgy mélyén. A házat, ahol Borbély néni lakott —, így hívták Rozmár nagymamá­ját —, könnyen megtalálták. Hiszen már Tóth néni megmondta, a hato­dik ház bal felől, piros tetővel, fo­nott kerítéssel. Borbély néni a tyúkokat etette, amikor Zsolnai belépett az udvarra. — Kezitcsókolom. Tessék mon­dani, megashatnánk itt éjszaka? Öten vagyunk, budapesti úttörők. A hegyekbe készülünk, táborhelyet ke­resünk, de már nem merünk neki­vágni az útnak. Jó nekünk a pajta is. — Pesti gyerekek! — csapta össze a kezét Borbély néni. — Hát persze, kerüljenek csak beljebb. Tudják, az én kisunokám is Pesten jár most is­kolába. — És Borbély néni, meg sem várva, hogy Zsolnai a vonaton meg­beszélt bölcs és ravasz keresztkér­déseit feltegye, azon nyomban elme­sélte, hogy épp másnap lesz egy hete, hogy az ő kisunokája, a Pistike, akit talán ismernek is, itthon járt néhány órára, de már ment is tovább, mert ők is táborozni fognak. Csak épp meglátogatni jött a nagymamát, meg egy kis szalonnát vitt magával. Szepesi nem bírt magával örömé­ben, hogy ily gyorsan nyomra akad­tak és jól bokán rúgta Takácsot. — Hallod? Klassz, mi? Takács Tibi felszisszent. — Hallgass, te kelekótya! Megmosakodtak a jéghideg vízben. Borbély néni egy kis levest főzött nekik és közben folyton Pistikéről mesélt. — Jaj, de kár, hogy nem ismerik. — sopánkodott, miközben Szepesi alig bírta leküzdeni kuncogását —, mert az én Pistikém nagyon rendes gyerek. Nem vét az a légynek se. Csak olyan hallgatag szegényke. . Nem csoda, az a részeges apja foly­ton verte, ha csak kinyitotta itthon a száját. Ezért aztán mindig az er­dőt járta szegénykém, hogy ne le­gyen láb alatt. És milyen csudaszép botokat, meg sípokat, meg minden­félét faragott. Nézzék csak. — És valóban gyönyörűen faragott dobo­zokat, virágkarókat mutatott a fiúk­nak. A „búvárok” nem néztek egy­másra. Nem volt tiszta a lelkiisme­retük. Egy éve osztálytársuk Roz­már. És mit tudtak róla eddig? Hajnalban együtt keltek a mada­rakkal. Nagy út állt előttük. A néni­től ügyesen megtudakolták a szén­égetőkhöz vezető útvonalat, mert mint mondták, meg akarnak ismer­kedni igazi hegyi emberekkel, hogy tőlük kérjenek tanácsot, hol a leg­jobb tábort ütni. Aztán elindultak. Mi tagadás, sima aszfalthoz szo­kott lábaikat ugyancsak igénybe vette a sok kapaszkodás és ereszke­dés. Már dél felé járt az idő, ami­kor — alapos falatozás után — elha­tározták, hogy a csoport kettéoszlik. Térképeiken pontosan bejelölték az estig bejárandó útvonalat és azt a helyet is, ahol hat óra tájban talál­­kozniuk kell. Addig mindegyik cso­port felkeres egy szénégető helyet. Megállapodtak, hogy valódi céljuk­ról egy szót sem szólnak, nehogy Rozmár idő előtt megmeszeljen vala­mit és továbbálljon. Ha netán vala­melyik csoport mégis találkoznék vele, hívják el a találkahelyre és mondják meg, hogy levelet hoztak neki az édesanyjától. Ezután elváltak. Szepesi, Takács Tibi és Regős mentek az egyik cso­portban, a másikban Zsolnai és Re­metei. Már rég nem jelzett turista­­úton haladtak úgy, hogy az irány­tűre ugyancsak szükségük volt. A megbeszélt találkahelyre, egy forrás­menti nagy tisztásra, elsőnek Zsol­naiék érkeztek meg. Nem jártak szerencsével. Találkoztak ugyan a szénégetőkkel, de nem tudtak meg tőlük semmit. Óvatos kérdezősködé­­sükre azt a választ kapták, hogy a falubeli gyerekek közül bizony senki sem járt még errefelé ezen a nyáron. Csak azt sikerült megtudniok, hol találhatják meg a legközelebbi szén­égető kunyhóját. — Ez nem sok — mondta Zsolnai és hozzálátott, hogy tűzhelyet készít­sen. — De hol vannak a többiek. Csak nem tévedtek el. Gyújts tüzet — szólt oda Remeteinek, hogy a füst segítségével hamarabb idetaláljanak. Takács és Regős több mint egy­órás késéssel érkeztek meg. — És Szepesi? — Eltűnt — rebegte remegő ajak­kal Takács. — Mintha a föld nyelte volna el. Erősködött, hogy ő rövi­­debb úton jut fel egy csúcsra, és el­vált tőlük. Azóta nem láttuk. Visz­­szamentünk, kerestük, kiabáltunk, de sehol semmi. — Itt gyorsan sötétedik — szólt csendesen Zsolnai. Ma már nem ke­reshetjük. Jól beadott nekünk ez a fegyelmezetlen, hősködő alak. (Folytatjuk) L. F.

Next