Pajtás, 1965. január-július (20. évfolyam, 1-29. szám)
1965-07-08 / 26-27. szám
„ROZMÁR NYOMÁBAN A BÚVÁR ŐRS LEGÚJABB KALANDJAI HARMADIK RÉSZ, AMELYBEN SZEPESIT MINTHA A FÖLD NYELTE VOLNA EL A nap már a hegycsúcsok felé közeledett, amikor az öt „búvár” jó félnapos vonatot és többórás gyaloglás után megpillantotta a falu első házait. Kicsiny falu volt, szinte egyetlen utca az egész, félénken lapulva a völgy mélyén. A házat, ahol Borbély néni lakott —, így hívták Rozmár nagymamáját —, könnyen megtalálták. Hiszen már Tóth néni megmondta, a hatodik ház bal felől, piros tetővel, fonott kerítéssel. Borbély néni a tyúkokat etette, amikor Zsolnai belépett az udvarra. — Kezitcsókolom. Tessék mondani, megashatnánk itt éjszaka? Öten vagyunk, budapesti úttörők. A hegyekbe készülünk, táborhelyet keresünk, de már nem merünk nekivágni az útnak. Jó nekünk a pajta is. — Pesti gyerekek! — csapta össze a kezét Borbély néni. — Hát persze, kerüljenek csak beljebb. Tudják, az én kisunokám is Pesten jár most iskolába. — És Borbély néni, meg sem várva, hogy Zsolnai a vonaton megbeszélt bölcs és ravasz keresztkérdéseit feltegye, azon nyomban elmesélte, hogy épp másnap lesz egy hete, hogy az ő kisunokája, a Pistike, akit talán ismernek is, itthon járt néhány órára, de már ment is tovább, mert ők is táborozni fognak. Csak épp meglátogatni jött a nagymamát, meg egy kis szalonnát vitt magával. Szepesi nem bírt magával örömében, hogy ily gyorsan nyomra akadtak és jól bokán rúgta Takácsot. — Hallod? Klassz, mi? Takács Tibi felszisszent. — Hallgass, te kelekótya! Megmosakodtak a jéghideg vízben. Borbély néni egy kis levest főzött nekik és közben folyton Pistikéről mesélt. — Jaj, de kár, hogy nem ismerik. — sopánkodott, miközben Szepesi alig bírta leküzdeni kuncogását —, mert az én Pistikém nagyon rendes gyerek. Nem vét az a légynek se. Csak olyan hallgatag szegényke. . Nem csoda, az a részeges apja folyton verte, ha csak kinyitotta itthon a száját. Ezért aztán mindig az erdőt járta szegénykém, hogy ne legyen láb alatt. És milyen csudaszép botokat, meg sípokat, meg mindenfélét faragott. Nézzék csak. — És valóban gyönyörűen faragott dobozokat, virágkarókat mutatott a fiúknak. A „búvárok” nem néztek egymásra. Nem volt tiszta a lelkiismeretük. Egy éve osztálytársuk Rozmár. És mit tudtak róla eddig? Hajnalban együtt keltek a madarakkal. Nagy út állt előttük. A nénitől ügyesen megtudakolták a szénégetőkhöz vezető útvonalat, mert mint mondták, meg akarnak ismerkedni igazi hegyi emberekkel, hogy tőlük kérjenek tanácsot, hol a legjobb tábort ütni. Aztán elindultak. Mi tagadás, sima aszfalthoz szokott lábaikat ugyancsak igénybe vette a sok kapaszkodás és ereszkedés. Már dél felé járt az idő, amikor — alapos falatozás után — elhatározták, hogy a csoport kettéoszlik. Térképeiken pontosan bejelölték az estig bejárandó útvonalat és azt a helyet is, ahol hat óra tájban találkozniuk kell. Addig mindegyik csoport felkeres egy szénégető helyet. Megállapodtak, hogy valódi céljukról egy szót sem szólnak, nehogy Rozmár idő előtt megmeszeljen valamit és továbbálljon. Ha netán valamelyik csoport mégis találkoznék vele, hívják el a találkahelyre és mondják meg, hogy levelet hoztak neki az édesanyjától. Ezután elváltak. Szepesi, Takács Tibi és Regős mentek az egyik csoportban, a másikban Zsolnai és Remetei. Már rég nem jelzett turistaúton haladtak úgy, hogy az iránytűre ugyancsak szükségük volt. A megbeszélt találkahelyre, egy forrásmenti nagy tisztásra, elsőnek Zsolnaiék érkeztek meg. Nem jártak szerencsével. Találkoztak ugyan a szénégetőkkel, de nem tudtak meg tőlük semmit. Óvatos kérdezősködésükre azt a választ kapták, hogy a falubeli gyerekek közül bizony senki sem járt még errefelé ezen a nyáron. Csak azt sikerült megtudniok, hol találhatják meg a legközelebbi szénégető kunyhóját. — Ez nem sok — mondta Zsolnai és hozzálátott, hogy tűzhelyet készítsen. — De hol vannak a többiek. Csak nem tévedtek el. Gyújts tüzet — szólt oda Remeteinek, hogy a füst segítségével hamarabb idetaláljanak. Takács és Regős több mint egyórás késéssel érkeztek meg. — És Szepesi? — Eltűnt — rebegte remegő ajakkal Takács. — Mintha a föld nyelte volna el. Erősködött, hogy ő rövidebb úton jut fel egy csúcsra, és elvált tőlük. Azóta nem láttuk. Viszszamentünk, kerestük, kiabáltunk, de sehol semmi. — Itt gyorsan sötétedik — szólt csendesen Zsolnai. Ma már nem kereshetjük. Jól beadott nekünk ez a fegyelmezetlen, hősködő alak. (Folytatjuk) L. F.