Pajtás, 1967. július- december (22. évfolyam, 26-50. szám)
1967-08-03 / 30. szám
Már az első izlandi látvány is lenyűgözött. Alattunk, a mélyben a Föld újszülöttje, a tengerből „kinőtt” új lávasziget füstölgött. A vulkánok és gejzírek hazájába érkeztünk. A Kervalikból Reykjavikba vezető fehér betonút mindkét oldalán barnásszürke bazalt és vulkáni tufából felépült lakatlan fennsík húzódik, egyetlen fa s bokor nélkül. Távolban a hegyek havas csúcsai látszanak. Úgy tűnik, mintha holdbéli tájon járna az ember. Az izlandi vulkánok közül sok még ma is működik. Mellettük hatalmas erővel tör fel a forró víz. A „Nagy gejzírt” közelebbről is megnéztem. 100 C fokos vízoszlopa 1—2 óránként robban fel 20—30 méteres magasságba. Országszerte hőforrás vizével fűtött melegházban termesztik a gyümölcsöt, zöldséget. Reykjavik házait is források vizével fűtik, és mintegy 60 meleg vizű uszodájuk van. Megismerkedtem a „gejzírfröccsel”. Féldeci rumból, másféldeci meleg gejzírvízből és egy teáskanálnyi cukorból áll. — Akarsz bálnákat látni? — kérdezte kísérőm. — No, akkor gyerünk Selfoss-ba, a budapesti Városligetben néhány évvel ezelőtt kiállított „szárított” bálnán kívül nem láttam még a tenger fenevadját — így hát megragadtam az alkalmat. A hatalmas bálnák a városokig merészkednek, s a parton meg a Selfoss-híd alatt figyelik a látogatókat. A gyerekek nagy jártassággal igyekeznek érdekesebbé tenni az eseményt: halakat dobálnak a rettentő nagy tátott szájakba. Félelmetes látvány. Első sétámon este 10 órakor kellemes napsütésben ismerkedtem meg Erik Gundmundsonnal, a 14 éves, feltűnően szőke izlandi fiúval. Sok mindent megtudtam tőle. Erik mindenhová elkísért , és remek idegenvezetőnek bizonyult. Tőle tudtam meg, mit is jelent az a titokzatos elnevezés: vándor iskola. Izlandnak mindössze 180 ezer lakosa van, szétszórtan, szinte, elrejtve élnek a kopár, kietlen hegyekben. Némelyik faluban tíz gyereknél több nincs is, a tanításukat viszont meg kellett oldani. Vándor tantestületek alakultak, s pedagógusok járják a falvakat. Mindenhol töltenek pár hetet, feleltetik a tanulókat, kiosztják az osztályzatokat, s mennek tovább. A gyerekek szorgalmasan készítik a házi feladatokat, és izgatottan várják, mikor „jön” az iskola. Az izlandiak büszkén őrzik a vikingek emlékeit. Bátor, merész, edzett emberek voltak, akiknek ádáz közdelmet kellett vívniuk a természettel. Útirányukat nappal a naphoz, éjjel a csillagokhoz igazították, ugyanis nem volt sem térképük, sem iránytűjük. A vitorlázás pedig a jégtáblákkal, jégtömbökkel borított tengeren nehéz és nagyon veszélyes volt. Erik Torvaldsson, akit mindenki csak „Rőtszakállú Erik”-nek nevezett, s akit a vének tanácsa három évi számkivetésre ítélt, kis csónakjával és kevéske élelemmel vágott neki a bizonytalan útnak, a jégtáblákkal borított ködös tengernek, s 986-ban felfedezte Grönlandot, a „Zöld országot”.... A következő napon Erik barátom a programba bekapcsolta nagybácsiját, Jón Gudmundssont is, aki egy halászhajó kapitánya. Csónakkal mentünk s Erik kitűnően bánt az evezőkkel. Gyakorlott mozdulatokkal segített a hálók bevonásánál is, nem is szólva arról, hogy szakácsot megszégyenítő ügyességgel bontotta fel a halat, és tűzte a nyársra. Míg én a kapitánynyal beszélgettem, Erik apró, piros rákokat horgászott Nagy tálba tette, leforrázta és a szinte még mozgó „csemegével” kínált bennünket Finom volt Izland. A térkép úgy jelzi, hogy kopár, rideg vidék. A fákat a földből feltörő hőforrások helyettesítik, fű helyett bazalttörmeléken jár az utazó. Ez a kietlen földrész az izlandiakat kemény, büszke emberekké formálta. Én mégis mindig éreztem kedvességüket, vendégszeretetüket. Kalanovics János !