Pajtás, 1970. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)
1970-04-02 / 13. szám
Utravalo 1945 márciusában tizennégy éves voltam, vékonydongájú, kikoplalt gyerek. Híre jött, hogy nagyszüleim faluja, Pápasalamon is felszabadult. Nosza, rögtön nekivágtam, hogy a kor szokása szerint lepedőért, ágyhazatért, miegymásért ennivalót cseréljek. Első utamon úgy éreztem, mintha valami próbát tennék. Idősebb fiúk, akik már többször megfordultak az ország távoli zugaiban, egész hőstörténeteket meséltek viszontagságaikról, kalandjaikról. Égtem a vágytól, hogy én is tegyek valamit, s amikor foltozott hátizsákommal, kinőtt kabátomban útnak indultam, boldog voltam. Utazónak, fölfedezőnek éreztem magamat, s előttem lebegett egy csodálatos látomás: a nagymamáéknál úgy jóllakom, mint még soha. Az út valóban romantikus volt. Három napig rázódtam a vonat tetején, mire Devecserbe vergődtem. Két nap sáskajárás a rokonoknál — és indultam vissza. Hátizsákomban öt kiló liszt, bödönke zsír, krumpli, s a lenvászonkendőbe burkolt útravaló, rozskenyér és jókora darab szalonna húzódott meg. Visszafelé jövet egyáltalán nem volt szerencsém a közlekedéssel. Harmadik napja rostokoltam az állomáson. Vonat sehol. Útravalóm a szalonna bőrére és egy fogtördelő serclire zsugorodott. Ezeket rágcsáltam, úgy ütöttem el az éhséget. Végre feltűnt egy szerelvény. Az ugrásra kész tömeg kétoldalt megszállta a síneket. Hiába! Szovjet katonavonat érkezett. Megállt ugyan, mert a mozdony vizet vett, de senkit sem engedtek felszállni. Nekem azonban sikerült észrevétlenül felakasztanom a hátizsákomat a vagon alatt egy kampóra, s amikor a vonat elindult, fölugrottam az ütközőre. Órákon át robogott a szerelvény. És én, félig ráfagyva az ütközőre, elgémberedett kézzel kapaszkodtam a sarokvasba. Végre, örökkévalóságnak tűnő idő után megcsikordultak a fékek. Nyomban leugrottam és magamhoz véve matyómat, körülnéztem. A vér most dermedt csak meg igazán bennem. Amerre a szem ellátott, mindenfelé katonák nyüzsögtek, akik meglehetősen nagy szemeket meresztettek rám. A szerelvény ugyanis a hajmáskéri szovjet tábor kellős közepébe vitt! Azután előkerült egy pufajkás tizedes. Intett, hogy kövessem. Kis házikóba tértünk. Asztal, szék, lóca, a sarokban kicsiny dobkályha — ez volt az összes bútorzat. Az asztalnál bozontos szemöldökű, szúrós szemű tiszt ült. Végigmért. — Ki vagy és mit keresel itt? — kérdezte tűrhető magyarsággal. Zavaromban „oroszul” hebegtem, hogy „kusaj”, meg „masina Budapest”, de láttam, hogy nem nagyon hisz nekem. Apróra beszámoltatott utazásom minden részletéről. Közben úgy sündörögtem, hogy a kályha közelébe kerüljek. A tiszt figyelmét nem kerülte el ravaszkodásom, amiképp azt is megfigyelte, hogy a csomagomat egy pillanatra sem eresztem el. — Mi van a zsákban? — Ennivaló — mondtam és magamhoz szorítottam a zsákot. — Add ide! Mély lélegzetet vettem. — Nem! — mondtam dacosan. Aki már éldegélt néhány hónapot sárgaborsólevesen, megérti kétségbeesett elszántságom. A tizedes ki akarta csavarni kezemből a zsákot, de nem boldogult. Végül velem együtt megemelte és letette. A tiszt markáns arcán mintha mosoly szaladt volna keresztül, de hangja változatlanul kemény és határozott volt. — Meg akarom vizsgálni a zsákot, hogy nincs-e benne valami gránát! — Nyet! Nyet! — kiáltottam sírással küszködve. — Kusaj, kicsi kusaj! — Mutasd! Ha igazat mondtál, visszaadom. Vonakodva engedtem, hogy a tizedes nagy marka lefejtse ujjaimat a szíjakról. A tiszt beletúrt a zsákba, kibontotta a vászonkendőt is, és hosszasan nézegette a szalonnabőrt, meg a fogaim nyomát őrző kőkemény serclicsonkot. Mikor végzett a kutatással, mondott valamit oroszul a tizedesnek, és kezébe nyomta a zsákom. A katona megindult az ajtó felé. Eléje ugrottam. — A zsákot! — toporzékoltam karjába csimpaszkodva. — No, ne! — motyogott zavartan a tizedes, s félretolt. A tiszthez futottam. — Azt ígérte, nem veszi el! — kiáltottam mérgesen. — Visszakapod. Az őrség a kapuban odaadja. Nem hittem neki. Mint a szélütött, támolyogtam a kapuhoz. A tizedes már várt. Odarohantam és kitéptem kezéből a zsákot. Alig hagytam magam mögött a tábort, lekuporodtam az árokba megnézni, hogy mit vettek el tőlem. Krumpli, zsír, liszt mind megvan. De mi ez? A kendő furcsán domborodik. Kibontottam, és azt hittem, káprázik a szemem. A megrágott szalonnabőrke ugyanis kilónyi szalonnává változott, a sercli helyén pedig egy bronzbarna katonacipő mosolygott. Szinte meglágyult a fagyos föld körülöt T. GY. tem■ 14 I ÜGYES KEZEK ALATT GYORSAN SZÜLETIK A MULATSÁGOS FALIDISZ