Pajtás, 1970. január-június (25. évfolyam, 1-25. szám)

1970-04-02 / 13. szám

Utravalo 1945 márciusában tizennégy éves voltam, vékonydongájú, kikoplalt gyerek. Híre jött, hogy nagyszüleim faluja, Pá­pasalamon is felszabadult. No­sza, rögtön nekivágtam, hogy a kor szokása szerint lepedő­ért, ágyhazatért,­ miegymásért ennivalót cseréljek. Első uta­mon úgy éreztem, mintha va­lami próbát tennék. Idősebb fiúk, akik már többször meg­fordultak az ország távoli zu­gaiban, egész hőstörténeteket meséltek viszontagságaikról, kalandjaikról. Égtem a vágy­tól, hogy én is tegyek valamit, s amikor foltozott hátizsákom­mal, kinőtt kabátomban út­nak indultam, boldog voltam. Utazónak, fölfedezőnek érez­tem magamat, s előttem lebe­gett egy csodálatos látomás: a nagymamáéknál úgy jóllakom, mint még soha. Az út valóban romantikus volt. Három napig rázódtam a vonat tetején, mire Devecser­­be vergődtem. Két nap sáskajárás a roko­noknál — és indultam vissza. Hátizsákomban öt kiló liszt, bödönke zsír, krumpli, s a len­­vászonkendőbe burkolt útra­­való, rozskenyér és jókora da­rab szalonna húzódott meg. Visszafelé jövet egyáltalán nem volt szerencsém a közle­kedéssel. Harmadik napja ros­tokoltam az állomáson. Vonat sehol. Útravalóm a szalonna bőrére és egy fogtördelő serc­lire zsugorodott. Ezeket rág­csáltam, úgy ütöttem el az éh­séget. Végre feltűnt egy szerel­vény. Az ugrásra kész tömeg kétoldalt megszállta a síneket. Hiába! Szovjet katonavonat érkezett. Megállt ugyan, mert a mozdony vizet vett, de sen­kit sem engedtek felszállni. Nekem azonban sikerült észrevétlenül felakasztanom a hátizsákomat a vagon alatt egy kampóra, s amikor a vo­nat elindult, fölugrottam az ütközőre. Órákon át robogott a sze­relvény. És én, félig ráfagyva az ütközőre, elgémberedett kézzel kapaszkodtam a sarok­vasba. Végre, örökkévalóság­nak tűnő idő után megcsikor­­dultak a fékek. Nyomban le­ugrottam és magamhoz véve matyómat, körülnéztem. A vér most dermedt csak meg igazán bennem. Amerre a szem ellátott, mindenfelé ka­tonák nyüzsögtek, akik megle­hetősen nagy szemeket me­resztettek rám. A szerelvény ugyanis a hajmáskéri szovjet tábor kellős közepébe vitt! Azután előkerült egy pufaj­­kás tizedes. Intett, hogy kö­vessem. Kis házikóba tértünk. Asztal, szék, lóca, a sarokban kicsiny dobkályha — ez volt az összes bútorzat. Az asztal­nál bozontos szemöldökű, szú­rós szemű tiszt ült. Végig­mért. — Ki vagy és mit keresel itt? — kérdezte tűrhető ma­gyarsággal. Zavaromban „oroszul” he­begtem, hogy „kusaj”, meg „masina Budapest”, de láttam, hogy nem nagyon hisz nekem. Apróra beszámoltatott utazá­som minden részletéről. Közben úgy sündörögtem, hogy a kályha közelébe kerül­jek. A tiszt figyelmét nem kerülte el ravaszkodásom, amiképp azt is megfigyelte, hogy a csomagomat egy pilla­natra sem eresztem el. — Mi van a zsákban? — Ennivaló — mondtam és magamhoz szorítottam a zsá­kot. — Add ide! Mély lélegzetet vettem. — Nem! — mondtam dacosan. Aki már éldegélt néhány hónapot sárgaborsólevesen, megérti kétségbeesett elszánt­ságom. A tizedes ki akarta csavarni kezemből a zsákot, de nem boldogult. Végül velem együtt megemelte és letette. A tiszt markáns arcán mint­ha mosoly szaladt volna ke­resztül, de hangja változatla­nul kemény és határozott volt. — Meg akarom vizsgálni a zsákot, hogy nincs-e benne valami gránát! — Nyet! Nyet! — kiáltottam sírással küszködve. — Kusaj, kicsi kusaj! — Mutasd! Ha igazat mond­tál, visszaadom. Vonakodva engedtem, hogy a tizedes nagy marka lefejtse ujjaimat a szíjakról. A tiszt beletúrt a zsákba, kibontotta a vászonkendőt is, és hosszasan nézegette a sza­lonnabőrt, meg a fogaim nyo­mát őrző kőkemény sercli­­csonkot. Mikor végzett a kutatással, mondott valamit oroszul a ti­zedesnek, és kezébe nyomta a zsákom. A katona megindult az ajtó felé. Eléje ugrottam. — A zsákot! — toporzékol­­tam karjába csimpaszkodva. — No, ne! — motyogott za­vartan a tizedes, s félretolt. A tiszthez futottam. — Azt ígérte, nem veszi el! — kiáltottam mérgesen. — Visszakapod. Az őrség a kapuban odaadja. Nem hittem neki. Mint a szélütött, támolyogtam a ka­puhoz. A tizedes már várt. Odarohantam és kitéptem ke­zéből a zsákot. Alig hagytam magam mö­gött a tábort, lekuporodtam az árokba megnézni, hogy mit vettek el tőlem. Krumpli, zsír, liszt mind megvan. De mi ez? A kendő furcsán domborodik. Kibontottam, és azt hittem, káprázik a szemem. A megrágott szalonnabőrke ugyanis kilónyi szalonnává változott, a sercli helyén pe­dig egy bronzbarna katona­cipő mosolygott. Szinte meg­lágyult a fagyos föld körülöt­­ T. GY. tem■ 14 I ÜGYES KEZEK ALATT GYORSAN SZÜLETIK A MULATSÁGOS FALIDISZ

Next