Pajtás, 1970. július-decenber (25. évfolyam, 26-52. szám)
1970-09-17 / 37. szám
Áprilisban már Háromszékbe is megérkezik a tavasz. Az égbeszökő havasokkal körülölelt medencében lassan melegedni kezd a levegő. Huhogva indulnak meg a csermelyek a hegyek oldalán, szikrázó vizüket viszik a völgyek felé. Ilyenkor eltűnnek a patakmedrekben ágaskodó szíkek, amelyek az esztendő más hónapjaiban alkalmasak arra, hogy kőről kőre lépkedve átvezessék a vándort a másik partra. Megszűkülnek a völgyek, a patak menti csapások csakúgy eltűnnek az áradó vízben, mint a híd gyanánt használt vízmost a sziklagázlók. Aki ilyenkor biztonsággal célba akar érni, ismerős vezetőt fogad. Olyan székely embert, aki gyerekkorától tapasztalta már, hogy mekkora melegnél, hány nap után, milyen magas a Kászon vagy a Torja vízállása, amelyek más, hasonló kisebb-nagyobb patakokkal együtt a Berecki hegyekből, a Sashavas aljáról, a Nemere-csúcs oldalából hozzák az olvadt hólét. Aki pedig neki akar vágni a hegyeknek, az készüljön fel mindenre. Zúduló lavinákra, szivárgó vizek által meglazított sziklák gördülésére, a hosszú telek alatt megéhezett csikászok és medvék támadására. A hegyi pásztorok is csak április végén, Szent György nap után merik felhajtani nyájaikat a megújuló legelőkre. Addigra már előbújtak a kisebb erdei állatok, csillapította éhségét a farkas, szétszóródtak a télre összeverődött falkák, és legfeljebb egy-egy kóbor medve törhet elő a sűrűből. A pásztor, a vadász, a hegyeket, havasokat járó ember minden tavasszal kénytelen újra felfedezni a tájat. A tél vihara, az olvadás zúgó vizei itt is, ott is esztendőről esztendőre átformálják a vidéket. A Bodoki-hegység egyik keletre nyíló völgyében, három óra járásra minden emberlakta helytől, két férfi taposta a kásás hóval vegyes sarat. Korán indultak, hogy estére visszatérjenek a falujukba. Egy hét óta minden hajnalban útrakelnek, végigjárják a lerakott tőröket, csapdákat, és majd minden este frissen nyúzott farkasbőrt feszítenek száradni a boglyafedelű pajta széljárta lécei közé. A két férfi közül az egyik húsz-huszonkét éves magas, szélesvállú fiatalember. A másik még nem érdemli meg a „férfi" nevet. Fiú, de szinte lányosan kedves még az arca, és ugyanolyan fürgén lépegetett, mint az idősebb. Talán, ha tizennégy éves lehet. — Megálljunk, Gergő? — kérdezte menet közben az idősebb. — Bírom még, bátyám — lépkedett nyomába Gergő, csak egy vállrándítással igazította helyre elcsúszott állatvetőjét, amelyből karhosszúságú kihegyezett tölgyfanyársak meredeztek a fiú melle előtt. — Tartogassuk az erőnket hazafelére. — Bízol benne, hogy ma is lesz zsákmány? — nevetett hátra a bátyja. — Eddig mindennap akadt, kisebb vagy nagyobb, de mindennap. Ahol kiszélesedik az út, az idősebb mellé lépett az öccse. Tán egy arasszal alacsonyabb, mint a másik, de szeme állása szinte ugyanaz. — De az igazi, a nagy medve az még hiányzik, — pillantott öccsére a testvér, és önkéntelenül megsimogatta combját csapkodó, tenyérnyi széles kardját. — Majd az is kapja végre fut — bizakodott a fiú. — Az öreg medve okos állat — mondta elgondolkozva a bátyja. — Azért öregszik meg, mert okos és erős. Ha buta, nem kerüli a veszélyt; ha gyönge, nem bírja ki a teleket, és elpusztul, mielőtt megöregedne. Gergő figyelmesen hallgatta ezeket a szavakat, majd csendesen azt mondta: — A farkas is ravasz, mégis tőrbe fut. — A falánkság viszi rá — hangzott szakértőén. Jó darabig hallgatagon baktattak egymás mellett, aztán az idősebbik törte meg a csendet. — Három napom van még, aztán megyek vissza Nándorfehérvárra. Május elsején megverik a dobokat, kezdődik a hadiesztendő. — Háborúság lesz idén, vagy marad a béke? — csillant meg Gergő szeme. — Nem kaptam galambpostát a török szultántól — nevetett öccsére a magasabb. A hegyoldalból tompán dübörgő hang közeledett. Mind a ketten kutatva kapták a fejüket a hang irányába. Aztán az idősebbik belemarkolt a fiú karjába, és hatalmas rántással a meredek sziklafal mögé lódította őt. A következő pillanatban embernyi nagyságú kövek áradata robajlott át fölöttük. A meredek sziklafal peremén pattant, úgy ugrott kissé a kőlavina, és zúgva, dübörögve sodródott tovább a völgy mélye felé. Szálfák reccsentek derékba, égbe nyúló fenyők pálcaként törtek szilánkokra, amerre végigsöpört. (Folytatjuk)