Pajtás, 1971. január-június (26. évfolyam, 1-25. szám)

1971-01-14 / 2. szám

Sárköz egy csöppnyi or­szág az országban. Határa négy­­községet, Őcsényt, Sárpilist, Alsónyéket, Bátát és a „fővárost", Decset öle­li körül. E birodalom valamikor a Duna, a Sárvíz és a Báta fo­lyó árterülete volt. Az itt élő emberek örök harcban álltak a vízzel. Sokszor az utcákon is csak „lélekvesz­­tőkön”, fatörzsekből vájt csónakokon közlekedhettek. A hullámok fogságában szinte mindent a saját ere­jűből kellett előteremteni­ük. Maguk fonták, szőtték, hímezték ruháikat. Maguk faragták bútoraikat, for­mázták fazekaikat, költöt­ték dalaikat, tervezték meg táncaikat. A vízi emberek életreva­lóságát örökölték Sárköz első úttörőcsapatának, a de­­csi 423-as számú Dózsa György csapatnak a tagjai is. Hajtóvadászat a bégető „Szike” után Rátermettségüket különö­sen táborozások idején bi­zonyították be a gyerekek. Ha beköszöntött a nyár, tanyául a falutól négy ki­lométerre levő gemenci erdőt választották. A va­donban, a Duna holt­ágánál ütötték fel sátraikat. A víz­re nemcsak fürdés, hanem élelemszerzés miatt is szük­ség volt. Errefelé ugyanis a halászat tudománya évszá­zadok óta apáról fiúra száll. S a decs­­pajtások pompá­san értenek a halfogáshoz. Miár a kezdet kezdetén hoz­zátartozott a felkészüléshez a hálószövés, a varsakészí­tés, a hely kiszemelése, ahonnan ki lehet merni egy-egy vacsorára való ha­lat. A finom falatok süté­séhez még zsírra sem volt szükségük. A megpucolt, megsózott hadat sokan nyers agyagba pólyálták és a tábort az izzó parazsa közé helyezték. Mire az agyag megszáradt, a hal húsa por­­hanyóssá, ehetővé vált. A csapat egyik vezetője, Sztarovits János, aki öt éven át táboroztatta az út­törőket, kitűnő vadász. S ahol egymást érik az apró vadak, ott a gyerekeknek sem okozott volna gondot néhányat csapdába csalni. De az erdőrész védettségét az úttörők tiszteletben tar­tották. Az állatokhoz nyúl­ni tilos volt. Fácán- és őz­­hún helyett báránypecse­nyét ettek a sátorlakók. Egyszer mégis valóságos hajtóvadászatot indítottak a rengetegben. Két nap vá­lasztotta el őket a hazaté­­ r tábortűz lángjai szép emlékeket idéznek TANYÁJUK réstől, amikor észrevették, hogy a nyári karámból el­tűnt az utolsó birka. — Meszire nem mehetett — mondta a jó megfigyelő magabiztosságával Túróczi Bandi, aki Gyula és Peti nevű testvérével a csónak­vár­ás mestere volt.. — Azért csak készítsétek elő a lélekvesztőt — figyel­meztette őket a csapatveze­tő. Bandiék a folyót szegé­lyező bozótosban húzódtak meg. Az egyik halász ész­revette őket. — Vadra lestek? — Méghozzá bégetőre! — felelte mosolyogva Gyula. — Akkor menjetek a szi­getre, Veránkára. Ott lát­tam egy bégető „őzikét”. A csillagosok és a Czakó fiúk A csapatban akkoriban szokás volt, hogy a kiemel­kedően tanuló úttörőket pa­pírból készített csillagokkal jutalmazták. A csillagosok nevet azon­ban végérvényesen Varjas Jancsi őrsének tagjai kap- „­ A SZABADBA! - - EZ VOLT A JELSZAVUK A CSAPAT ,SOI OTTO KŐINEK A SZAKKÖRI FOGLALKOZÁST AZONBAN HELYHIÁNY MIATT TARTOTTAK AZ UDVARON

Next