Pajtás, 1971. január-június (26. évfolyam, 1-25. szám)
1971-01-14 / 2. szám
Sárköz egy csöppnyi ország az országban. Határa négyközséget, Őcsényt, Sárpilist, Alsónyéket, Bátát és a „fővárost", Decset öleli körül. E birodalom valamikor a Duna, a Sárvíz és a Báta folyó árterülete volt. Az itt élő emberek örök harcban álltak a vízzel. Sokszor az utcákon is csak „lélekvesztőkön”, fatörzsekből vájt csónakokon közlekedhettek. A hullámok fogságában szinte mindent a saját erejűből kellett előteremteniük. Maguk fonták, szőtték, hímezték ruháikat. Maguk faragták bútoraikat, formázták fazekaikat, költötték dalaikat, tervezték meg táncaikat. A vízi emberek életrevalóságát örökölték Sárköz első úttörőcsapatának, a decsi 423-as számú Dózsa György csapatnak a tagjai is. Hajtóvadászat a bégető „Szike” után Rátermettségüket különösen táborozások idején bizonyították be a gyerekek. Ha beköszöntött a nyár, tanyául a falutól négy kilométerre levő gemenci erdőt választották. A vadonban, a Duna holtágánál ütötték fel sátraikat. A vízre nemcsak fürdés, hanem élelemszerzés miatt is szükség volt. Errefelé ugyanis a halászat tudománya évszázadok óta apáról fiúra száll. S a decspajtások pompásan értenek a halfogáshoz. Miár a kezdet kezdetén hozzátartozott a felkészüléshez a hálószövés, a varsakészítés, a hely kiszemelése, ahonnan ki lehet merni egy-egy vacsorára való halat. A finom falatok sütéséhez még zsírra sem volt szükségük. A megpucolt, megsózott hadat sokan nyers agyagba pólyálták és a tábort az izzó parazsa közé helyezték. Mire az agyag megszáradt, a hal húsa porhanyóssá, ehetővé vált. A csapat egyik vezetője, Sztarovits János, aki öt éven át táboroztatta az úttörőket, kitűnő vadász. S ahol egymást érik az apró vadak, ott a gyerekeknek sem okozott volna gondot néhányat csapdába csalni. De az erdőrész védettségét az úttörők tiszteletben tartották. Az állatokhoz nyúlni tilos volt. Fácán- és őzhún helyett báránypecsenyét ettek a sátorlakók. Egyszer mégis valóságos hajtóvadászatot indítottak a rengetegben. Két nap választotta el őket a hazaté r tábortűz lángjai szép emlékeket idéznek TANYÁJUK réstől, amikor észrevették, hogy a nyári karámból eltűnt az utolsó birka. — Meszire nem mehetett — mondta a jó megfigyelő magabiztosságával Túróczi Bandi, aki Gyula és Peti nevű testvérével a csónakvárás mestere volt.. — Azért csak készítsétek elő a lélekvesztőt — figyelmeztette őket a csapatvezető. Bandiék a folyót szegélyező bozótosban húzódtak meg. Az egyik halász észrevette őket. — Vadra lestek? — Méghozzá bégetőre! — felelte mosolyogva Gyula. — Akkor menjetek a szigetre, Veránkára. Ott láttam egy bégető „őzikét”. A csillagosok és a Czakó fiúk A csapatban akkoriban szokás volt, hogy a kiemelkedően tanuló úttörőket papírból készített csillagokkal jutalmazták. A csillagosok nevet azonban végérvényesen Varjas Jancsi őrsének tagjai kap- „ A SZABADBA! - - EZ VOLT A JELSZAVUK A CSAPAT ,SOI OTTO KŐINEK A SZAKKÖRI FOGLALKOZÁST AZONBAN HELYHIÁNY MIATT TARTOTTAK AZ UDVARON