Pajtás, 1971. július-december (26. évfolyam, 26-52. szám)

1971-07-01 / 26. szám

PADISAK MIHÁLY: A Levendula téren, ahol reggeltől napszálltáig pat­tog a labda, Sinya a menő. Hosszúra nyúlt, vékony, barna hajú, barna arcú fiú, a tüdeje helyén fárad­hatatlan fújtatókkal, lába elnyűhetetlen, s utólérhe­­tetlen cseleivel egy ízben már tíz ellenfelet is jobb­­ra-balra döntött. Sinya lá­bában mindig ott szuny­­nyadnak a holtbiztos gó­lok. S ezt ő is tudja. Ezért az­tán ő rúgja a tizenegyest, a szabadot, kapusokat tud égetni vagy naggyá tenni, mert Sinya oda rúgja a labdát, ahová akarja. Hívták már több ízben is különféle csapatokhoz, de sem a Bőrgyár, sem a Pamut, sem a Cérna, sem az Izzó nem volt neki elég előkelő. Pedig nem is a serdülőben, hanem az ifi­ben akarták játszatni. Nem ment sehová. — Ebben a lábban arany van!... — jelentette ki több ízben is tisztelői előtt, s még azt is hozzátette: — Csak nagycsapatba me­gyek. Ha értem jönnek. Úgy látszik, a nagycsa­patok eddig még nem érte­sültek róla, hogy a Leven­dula téren új, nagy játé­kosegyéniség bontogatja szárnyait. — Ha értem jönnek, ak­kor én diktálom a feltéte­leket — jelentette ki önér­zetesen, amiből nyilvánva­ló volt, hogy már a Leven­dula térre is elért a pro­fizmus szele. Egy kis szél, persze, még nem a világ, s máig sem történt volna semmi em­lítésre méltó ezen a kavi­csos pályán, a magas nyár­fák árnyékában, ha Sinya magára nem haragítja Bérczi Kareszt, aki vörös volt, szeplős és kapus. S amikor legutóbb Ká­­roly-napkor Sinya kezde­ményezésére a fiúk egy ku­kából előkotort rongyos zsákkal tisztelték meg, hogy legyen miben hazaci­pelni a kapott gólokat, a megajándékozott, ott állva a röhögő tekintetek gyűrű­jében, bosszút esküdött. Bosszújába, miként az igazi cselszövők, senkit sem avatott be, csupán a vég­rehajtás eszközét, nővéré­nek legújabb lovagját, egy szakállas, szemüveges egye­temistát, aki még ismeret­len volt a környéken. Nem tudni, hogyan kez­dett terjengeni a hír, de a hét közepén már mindenki tudta, hogy szombaton dél­után jeles vendég érkezik a Levendula térre. Az IN­TÉZŐ. A VASAKARAT- ból. Játékosnézőbe! Fél négy felé valóban megjelent egy elegáns, sza­kállas, szemüveges fiatal­ember. Gyalogszerrel, zseb­­redugott kézzel jött, mint akit semmi sem érdekel. Leült egy padra, elővette zsebéből a „LABDARÚ­­GÁS” legújabb számát, és olvasást mímelve belemé­lyedt. — Ó az! — borzongott végig a téren a szent áhi­tat. — Inkognitóban van, azért visel szemüveget meg álszakállt! — Volt aki a közelmúlt egyik jeles válo­gatottját vélte benne felis­merni. S megkezdődött a hajtás. Döngött a labda, szálltak a harci csatakiáltások. És Si­nya, a nagy Sinya tündö­költ. Cselezett, cikázott, passzolt, fejelt, lőtt. Gólo­kat. Bár ami igaz, igaz, a gólokba ezúttal Bérezi Ka­resz is besegített. A félidőben az idegen felállt, s az igazi nagyem­berek hanyag kéztartásával intett Sinyának, hogy men­jen oda hozzá. Sinya elindult. Három lépéssel mögötte a többi­ek. Megállt az intéző előtt, az pedig megszólalt: — Hm ... hogy is hívnak téged, fiacskám? — Sinya. — A rendes nevedet mondd! — Ja, persze ... Pulás Sándor... — Pulás ... Pulás... — ízlelgette az idegen a nevet. — Aztán mondd csak, Pu­lás fiam, játszol te már va­lahol? Csapatban? — Nem kérem. Nem ját­szom. — Jól van. Nagyon jól. Nincs komplikáció az át­igazolással. A kisebb srácok tátott szájjal bámulták a törté­nelmi pillanatot. — És mondd csak fiam, lenne kedved? — Az attól függ! — nyomta meg Sinya jelen­tőségteljesen a szavakat. — Attól? — hökkent meg az idegen. — Aztán mitől? — Háááát... attóóóól... Szóval, hogy érdeme­s-e? — Aha. Értem már — szólt „az intéző". „No most! — Most ígéri a kocsit!" — fojtotta vissza lélegzetét is a tér, amikor az intéző rendkívül precíz, kimért, ám mégis végtele­nül lekezelő hangon rá­­kezdte. Hangosan, hogy mindenki hallja: — Hát, nézd csak kisfi­am. Egyelőre talán játsz­hatsz mondjuk a serdülő kettőben. Ha bejátszod ma­gad! Villamospénzt nem kapsz, mivel a pálya közel van, de ha jól viseled ma­gad, bemehetsz az „egy" mérkőzéseire. Ingyen. Lab­dát szedni. Mert ügyes srác sok van kisfiam, de ezerből csak, ha egy lesz menő ... Gondolkozz ezeken kisfi­am — gondolkozz ... aztán majd üzenek érted ... S az intéző elegáns lej­téssel elbattyogott. Sinyán meg csak azért nem látszott a vörösség, mert barna volt az arca. — No, szevasztok. Dol­gom van — morogta a fo­ga között, s ő is elsétált. El­lenkező irányba. A tér késő estig tárgyal­ta az eseményt. S a követ­kező napokban, aki ahol csak meglátta Sinyát, meg­kérdezte: — No, Sinya, mész? Már alig mert lejárni a térre. Kezdte utálni az „aranylábát", s azon gondol­kozott, hogy belép az isko­lai kézilabdacsapatba. De titokban várta, hogy a nagy INTÉZŐ majd csak üzen. Mert ment volna már in­gyen is. A serdülőbe is. Ám nem jött üzenet. Végül is bánatában el­ment a „Pamutba". Mesélik, hogy az edzése­ken ő a legszorgalmasabb és a legcsendesebb. Lehet, hogy egyszer még jó focista lesz belőle? ... OTT JÁRT INTÉZŐ! AZ __ V

Next