Pajtás, 1971. július-december (26. évfolyam, 26-52. szám)
1971-07-01 / 26. szám
JÓ PIHENÉST, TANÍTÓ NÉNI! A katedrán sem könnyű! Véget értek a tanév utolsó napjai. Utólag megállapíthatjuk, mi tagadás, ezek nem voltak könnyű percek. Számonkérés, összefoglaló, dolgozatírás egymás hegyén-hátán! Volt, aki büszkén homorított a mérlegen, volt aki szeretett volna a föld alá bújni, hogy ne vegyék észre a katedráról, ahol a tanár trónolt. — Könnyű neki! — sóhajtottak föl jónéhányan, egy pillanatra elábrándozva arról, milyen jó volna a padot elcserélni a katedrával. Király Kornélia, az esztergomi tanítóképző végzős hallgatója lebeszél erről mindenkit. — Tíz évig koptattam a tanítóképző padjait — mondja mosolyogva. — Itt ültem a második padban balra, gondtalan általános iskolásként, s itt tartottam bemutató tanítást is. Hej, de szívesen ücsörögtem volna a padban! — Miért? — Hát kérem, nézzük csak a diák oldalt. Ugye ül az ember a helyén és jön a kérdés. Ha nem tudom, hallgatok, esetleg ki sem derül, hogy nincs a fejemben sok bölcsesség. Ha úgy érzem, tudom, akkor jelentkezem. Ha valóban nem tudom, megmagyarázzák. Nos, a katedrán a nem-tudást nem lehet elbliccelni. Ott az mindjárt kiderül. Éppen ezért csak egy módozat lehetséges: tudni kell a leckét. És ez nem is olyan egyszerű. A pedagógus „leckéje” nemcsak a tankönyv vastagon szedett betűiből áll. Neki az óra minden mozzanatát, percét előre tudnia kell. — Hallhatnánk egy példát? — A bemutató énekórán egy kedves dalt tanultunk meg. A dal a cipősütésről szól, és úgy kezdődik: „A part alatt, a part alatt három varjú kaszál, három varjú kaszál...” Nos három napig készültem erre az egy órára. — Hogyan? , — Hosszú lenne elsorolni ízelítőnek: az órán például volt dobszó, megszólalt a lemezjátszó, triangulum (ritmusfejlesztő ütőhangszer), szolmizáltunk, kézjelről énekeltünk, tapsoltunk, ritmuskopogás volt, az előkészítő dalcsokorról és a „Hol jártál bárányka ...” című felelgetőről nem is szólván. Mi, hallgatók egyébként még próbatanítást is végeztünk. — Az hogyan zajlik le? — Elcsíptünk egy pár gyereket a folyosón, cukorral, szép szóval rávettük, hogy feleljen néhány kérdésünkre. Titokban beindult a magnó, s mi azokat a kérdéseket, amelyekben bizonytalanok voltunk, megtárgyaltuk a „társadalmi munkában” tanuló pajtásokkal. — Persze a gyakorlott nevelőnek már nem szükséges ennyi időt fordítania egy órára. — Természetesen nem, mivel nincs is három napja egyetlen órára, de a legtapasztaltabb tanító is keményen megdolgozik, mielőtt föláll a katedrára. Csak ezt a padból nem látni. ... Sok mindent mondott még Kornélia de azt hiszem, már ebből is levonhatjuk a tanulságot: nem könynyű a tanító, a tanár munkája. Megérdemlik hát ők is a pihenést. T. GY. A GÉPEK A MI MUNKÁNKAT TESZIK ÉRDEKESEBBÉ ÉS A GYEREKEK TANULÁSÁT KÖNNYÍTIK A TANULÓK VÉLEMÉNYÉT MAGNÓN RÖGZÍTJÜK. AZTÁN LEFORGATJUK PÁRSZOR. IGEN SOKAT TANULUNK BELŐLE !