Pajtás, 1977. január-május (32. évfolyam, 1-21. szám)
1977-01-06 / 1. szám
Gyerekkoromban féltem az iskolától. Ha megláttam afehérköpenyes tanárt, kezében a kék dolgozatfüzetekkel, olyan ijedtség fogott el, hogy összeadni is elfelejtettem. Még most is orromban érzem a tornatermek levegőjét, tenyeremen a mászórúd síkos tapintását. Soha nem sikerült egy—másfél méternél feljebb jutnom rajta. Rettegés helyett öröm Ezekből a rettegésekből sokat okultam. Kollégáimmal rengeteget beszélgetünk-vitatkozunk és írunk arról, milyennek is képzeljük el a jövendő iskoláját. Fölfedezni az ismeretlent, eredményesen megbirkózni egy-egy új problémával, szert tenni egy fogásra, amelyet tegnap még nem ismertem — azt hiszem, nincs is ennél nagyobb öröm. Ez lenne az iskola alapvető feladata. Mindannyian megegyezünk abban, hogy kevésbé iskolás iskolát szeretnénk. De hogyan valósítsuk meg? Természetesen nem úgy,hogy kevesebb legyen benne a tudásszerzés alkalma és kalandja. Hanem úgy,hogy vidáman és örömmel lehessen tudást szerezni. Mit nem tudunk még? Ahhoz, hogy a holnap iskolája ilyen lehessen, alaposan át kell majd alakítanunk. Mindenekelőtt gondosabban-pontosabban kell beosztanunk,kinek mit tanítsunk. Az iskolai munkanap ma két fél napra oszlik: délelőtt órák, délután tanításon kívüli — csak félig-meddig kötelező — foglalkozások, meg napközis vagy otthoni tanulás. Biztosan jobb lenne, ha alkalom nyílna rá, hogy bárki, aki akarja, az egész napot kedve szerint az iskolában tölthesse, mert ott olyan foglalkozások szerveződnek, amelyekben jó részt venni. Öröm a testnevelés, ha nem feltétlenül kerül be a rossz jegy a bizonyítványba, egy balul sikerült gyakorlat miatt. Öröm a rajzolás is, ha nem muszájból csináljuk. Öröm az éneklés és a zene is, ha játszva, jókedvünkből műveljük. Öröm a fúrásfaragás, szabad időnkben felnőtt korunkban is szívesen csináljuk: miért ne csinálnék így már gyermekkorban? A tulajdonképpeni „tanulást” az jelentené, amikor olyasmit hallunk és jegyzünk meg, amiről eddigtalán fogalmunk sem volt. Ha egész délelőtt foglalkozhatunk a tantárgyak egy-egy csoportjával — például a magyarral és a történelemmel együtt, vagy a fizikával, a kémiával és az élővilággal —, akkor nem szóródik szét anynyira a figyelmünk, könnyebben számon tartjuk az ismereteket, sőt azok összefüggéseit is! Hát még ha lépésről lépésre egyszer majd magunk szabjuk meg, hogy mi is az, amit még tudnunk kell s éppen ott kezdjük forgatni a könyvet, szervezni a kísérletet, ahol a múltkor abbahagytuk! Apu a katedrán így tanulni-tanítani csak akkor lehet, ha módunk van rá, hogy bekukkantsunk a könyvtárba, motozzunk a laboratóriumban, elbújjunk a zeneteremben, csapatkapitányt válasszunk atornateremben és az udvaron. Ez mind együtt — iskolakombinát. Nem kell, hogy túl nagy legyen, csak akkora, hogy a barátaimmal és a tanáraimmal mindennap találkozhassam, beszélhessek, együtt lehessek velük. Az sem baj persze, ha apu vagy anyu is oda jár délután a könyvtárba, filmvetítésre, vagy ismeretterjesztő előadást hallgatni, Így válik majd az iskola mindnyájunk számára a tudás, a tanulás szervezőjévé. S ami ezzel együtt jár: a tanároknak sokkal többet segítenek a szülők. Mondjuk, apu ért a politechnikához, és őt kérik meg, álljon egy órára akatedrára. A rendőrédesapa KRESZ-t tanít, a doktor az élővilágot. És segíthetnek az idősebbgyerekek a kisebbeknek,míg a pedagógus a gyöngébben haladókkal foglalkozik. Az úttörők a kisdobosoknak, a KISZ-esek az úttörőknek. Ebből már sok minden megvalósult. Vannak ifivezetőink. Vannak szülők, akik bejárnak az iskolába vagy eljönnek velünk kirándulni. Van olyan magyaróra, amikor a könyvtárba látogatunk. Van vetélkedő, ami igazán nem tanulás. (Mégis sokkal többet tanulunk hozzá, mint akármelyik történelem órára!) A jövő iskoláját nem a légből kaptam. Addig gondolkodtam rajta, ameddig el nem tűnt minden belőle, amitől félni kellene. KOZMA TAMÁS