Pajtás, 1978. január-június (33. évfolyam, 1-22. szám)

1978-04-20 / 16. szám

Az évek nem szűr­­ítik el a gyermekkori élményeket. Hárs László regényeiben is újraélednek a nagy kalandok idén szemtelen egyenlet, csupa is­meretlennel. Mégpedig olyan egyen­let, amelynek megoldását nem ta­nítják sem az általános iskolában, sem a középiskolában, de tán még az egyetemen sem. Egészen másutt tanítják. Például a Jázmin téren. És nem tanár urak, vagy tanárnők tanítják, hanem a különböző, csi­bésznadrágban feszítő, tupírozott hajú Boróka Borik. Esetleg Boróka Birik. A galerinek azonban sejtelme sem volt róla, hogy két héttel az isko­laév megnyitása előtt már megkezd­hetik a magolást, arról még kevés­bé, hogy Boróka Bori tanárnő egé­szen különleges tantárgyra óhajtja őket megtanítani. Sőt, már el is kezdte az oktatást. És, mint ren­des, pedáns, lelkiismeretes tanárnő­höz illik, alaposan felkészült már az első órára is. Alaposan átvette az anyagot, majd óravázlatot készített. Illetve úgy áll a helyzet, hogy a tananyagot Biri vette át, az óraváz­latot is ő készítette, viszont az óra megtartásának feladata Borira há­rult, míg Biri ezalatt­­ láthatatla­nul a szakfelügyelő szerepét töltöt­te be. A tanfolyam gondolata hazafelé menet ötlött fel Boróka Biriben kö­rülbelül ilyen megfogalmazásban: „Ezt még megkeserülik ... hüpp ... ha addig élek is... hüpp.” A közbe­vetett hüppök, a hősiesen elfojtott zokogás elfojthatatlan felcsuklásai ezúttal a felkiáltójeleket helyette­sítették, ami kétségtelenül igen praktikus megoldás. „Majd én meg­tanítom ezeket... hüpp, hüpp.” Biri a kétségbeesésből kikecme­regve, áttért az önvizsgálatra. Teljes tárgyilagossággal megállapította, hogy nem gyáva, nem gyönge, és nem ügyefogyott. Csak egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy volt úttörők, akik már úgyszólván KISZ-isták, így viselkedjenek. Ké­születlenül érte a támadás, a meg­szégyenítés, a brutális erőszak. És összeroppant. Elhagyta magát. Le­szerepelt. Úgy van, ez a helyes kifejezés, hogy leszerepelt. Oda a tekintélye, a méltósága, a becsülete. Soha töb­bé nem mehet vissza a Jázmin tér­re, ahol ilyen csúfosan elbántak ve­le. Nincs hatalom, amely rákénysze­­ríthetné, hogy még egyszer odame­részkedjék, és kitegye magát a ban­da gúnykacajának és fölényes meg­vetésének. Egyrészt. Másrészt képtelen beletörődni a vereségbe. Mert az önvizsgálata so­rán azt is megállapította, hogy jel­lemében határozottan fellelhető a makacsság, a konokság és a hiú­ság. Tehát, igenis, vissza kell men­nie előbb-utóbb a Jázmin térre, hogy egy csapásra visszaszerezze a tekintélyét és becsületét. Mondjuk, egy csapásra az túlzás. Inkább több csapásra. De mindenképpen. Hogy megtanítsa őket. Ezen a ponton megoldhatatlan di­lemma elé került. Nem mehet visz­­sza többé, és feltétlenül vissza kell mennie. Vagy: feltétlenül vissza kell mennie, de nem mehet. Esetleg nem mehet, de muszáj... De az lehetet­len, hogy ott legyen és mégse... Hogy ne legyen ott és mégis... Addig-addig nézett farkasszemet a dilemmával, amíg azon kapta raj­ta magát, hogy már nem kétségbe­esett, hanem­­ büszke, majdhogy öntelt. Elvégre az egész kőhalom­­battai nyolcadik lében nem akadt még egy lány, aki ilyen súlyos és megoldhatatlan helyzetbe került. Hiszen ez izgalmas, ez romantikus, ez költői. .. Regényhősnők szoktak ilyen helyzetbe jutni. Például. . . Sorra vette kedvenc regényhős­nőit, de teljesen hiábavalóan. Egyi­kük sorsában sem talált semmi használhatót, egészen addig, amíg két név nem ötlött az eszébe: Szen­­dile és Lóna. Lóna és Szendile! Futni kezdett. Otthon lázas siet­séggel fellapozta az „Istenhegyi szé­kely leány” történetét. Azután következett a nadrágke­resés, a körömlakk-kölcsönkérés, a tűsarkú cipő eltulajdonítása, a le­vélírás, a tükör előtti fintorgás és illegés, majd pedig a szótárkészítés. Ahány vagány szó csak az eszébe jutott, azt mind összeírta egy füzet­be, az apafejtől a zűrig, gondosan ügyelve rá, hogy hely maradjon az új szerzemények számára. Délelőtt­re már csak a tupírozás és a láb­­körömlakkozás maradt. Meg a sport­szatyor, amelybe egy kapu alatt becsúsztatta a zoknit, és a gyerek­szandált. És a kapu alatt végleg megszüle­tett az ikernővér, név szerint Bo­róka Bori, újszülötthöz képest meg­lehetősen fejlett hajzattal, pólya he­lyett csibésznadrágba takargatva. És azzal a szent elhatározással, hogy ő majd megtanítja ezeket.

Next