Pajtás, 1980. január-május (35. évfolyam, 1-22. szám)
1980-04-03 / 14. szám
POSTAFORDULTÁVAL A közelmúltban két írásunkban is foglalkoztunk az élsportoló gyerekek helyzetével. Cikkeink nyomán nemcsak a gyerekek ragadtak tollat, hanem a felnőttek, köztük a nagy örömünkre - testnevelő tanárok is. MEGÉRI? NEM ÉRI? Nem tartom valószínűnek, hogy az újságírók összebeszéltek volna, hogy a gyerekkori élsport problémáiról egyidőben írjanak. Az elmúlt hetekben a Pajtásban és a Népsportban kétszer, a Magyarországban egyszer olvashattunk olyan írásokat, amelyek ezt a problémát érintik. Hozzászólásom fő oka mégsem a sajtóban erőteljesen megnyilvánuló érdeklődés, hanem e jelenségben levő veszély, amely nemcsak azt a néhány száz úttörő korú gyereket érinti, akik jelenleg már szenvedői a „gyerekkori rabigának”. Befolyásolják ezek a tünetek a sporttal még csak ismerkedők tömegeit is, akik aggodalommal tekintenek jövőjük elé, s latolgatják: megéri, nem éri, menjek-e sportolni vagy sem? „Volt alkalmunk uszodában, tornateremben síró, kegyetlenül zokogó fiatalokkal találkozni, akik mindent kaptak edzőiktől, csak emberi szót nem. Ha ilyen áron érhető csak el a siker, akkor ne legyen egyetlen olimpiai aranyérmünk sem.” Ez a határozott — talán túl határozott — megállapítás olvasható a „Szuperedzők és középszerűség” című cikkben, amely a Népsportban jelent meg. A helyzetet jobban érzékelteti a másik cikk, amelyben a sporttudomány képviselője így érvel a sport jövőjével kapcsolatban: „Egyre inkább kihal a korábban még érvényes TEHETSÉG+SZORGALOM , SIKER modell, arról nem is beszélve, miszerint a ma sportjába az elviselhetőnél már jóval nagyobb számú külső tényező — orvostudomány, pszichológia — keveredett, s ha ez erősödik, akkor maga a SPORT előbb-utóbb megfullad.” Határozottan kimondom: a gyerekkori élsportot is a sport egyik ilyen külső, negatív jelenségének tartom. Hasonlóan a doppinghoz, vagy különféle olyan mesterséges teljesítményfokozáshoz, amelynek egészségügyi következményei előre nem láthatóak, s amelyeket eltakar az érmek csillogása. A jelenkori élsport nemzetközi porondján csak rendkívüli eredményekkel érhető el a siker, s ehhez többféle eszköz használható fel. Egyik ezek közül a gyermekkori élsportolás kialakítása, nem csupán női tornában és úszásban — ahol már szembetűnő, vagy egyenesen általánosan elterjedt —, hanem minden sportágban, ahol ez élettanilag, anatómiailag egyáltalán lehetséges (pl. műkorcsolyázás). Ez a gyakorlat néhány évtizedes, mai társadalmi érdek eredménye. Bajnokokra szükség van. A lazább ízületű, könnyebb testsúlyú, családalapítási, lakásszerzési, hivatáskereső problémákkal nem küzdő, tehetséges gyerekekkel az edzők gyorsabban tudják céljaikat megvalósítani, jó eredményeket elérni a világversenyeken. „Csak” munkára kell őket fogni, kemény munkára. Korántsem arról van szó, hogy az egyes sportágakra való korai szakosodás szakmailag elhibázott lépés lenne. Ha ezek a gyerekek heti 12 alkalommal 3—4 óra színes, sokoldalú sportképzésben vennének részt, a lényeg nem változna: munkát kérünk tőlük — születésüktől fogva. Tapasztalatból tudom, hogy az élsportoló gyerekeket mind nagyobb teljesítményre ösztönző élvonalbeli edzők nem „vadállatok”, nem csinálják szívesen a munka léleknyomorító, rossz oldalát. Az a feladatuk — mint minden élvonalbeli edzőnek —, hogy a körülményekhez képest a legjobb eredményt érjék el tanítványaikkal. A különbség csak az, hogy míg egy 21 éves versenyző már nagykorú, osztozik a felelősségben (ha egyenlőtlenül is), a gyerekkorú élsportoló esetében szinte minden felelősség az edzőé. S természetesen a szülőké, a családé. Itt is kettős arcú a kép. Könnyű lenne egy kézlegyintéssel elintézni: nagyravágyó szülők, akik gyermekeik sikerével dicsekednek! Ám a szülők java része nagyon is a ,,gyermekkori rabiga” fő teherviselői közé tartozik. Időben, pénzben, hozzáállásban. Sok esetben szakmai segítséget is nyújtanak. Ez viszont jobbára „hazai” jelenség. Persze, amit tesznek, többnyire elég kevés, tulajdonképpen nem is az ő feladatuk lenne. Mire gondolok? Arra, hogy a ,,gyermekkori rabiga” okozta károsodások minimumra csökkentéséhez a „robotoló” körülményeit ideálissá, gyerekközpontúvá kellene tenni. Személyekre bontott iskolai tananyag, házitanító, a kényelmesnél több — meghitt pihenő — vagy szálláshely, ellenőrzött étkezés lenne szükséges ehhez, de sorolni is nehéz, mert szinte meseszerű. És nagyon drága. Várható-e ilyen fejlesztés? Erről érdemes lenne megkérdezni a nemzetközileg szintén számottevő öttusacsapat tagjait, hiszen az ő számukra sem idegen fogalom a „robot”, mióta és mikorra várják az ideálishoz közelítő felkészülési feltételeket. Várják, pedig ők már felnőttek. Szlatényi Béla testnevelőtanár Budapest ÉVEKIG EGY PILLANATÉRT Azt hiszem, hogy aki a sportot választja, az nem érzi rabigának. Igaz, hogy rengeteg többletmunkával jár, de a nehézségek mellett sok szépséget is nyújt a művelőinek. És amikor valaki egy edzésen úgy érzi, hogy nem megy, nem csinálja tovább, akkor megszólal benne valami. Dehogynem! Hisz előtted a kitűzött cél! Igen, a cél... Bizony, azt a célt nehéz elérni, de ha egyszer valaki ott áll az Európa-bajnoki, a világbajnoki vagy az olimpiai dobogó tetején, akkor elfelejt mindent. Elfelejti a hosszús hétköznapok monoton edzéseit, elfelejti azokat a pillanatokat, amikor úgy érezte, nincs tovább. Lehet, hogy ezért a pár pillanatért hosszú-hosszú évekig küzdött, minden mást félretéve, de akkor úgy érzi, hogy megérte. És erre már gyermekkortól kezdve készülni kell, és ezt a küzdelmet tényleg csak azok bírják, akik valóban az élen akarnak maradni. Erre csak azok méltók, akik meg tudják maguktól vonni a különböző szórakozásokat, akik, miközben más moziba megy, kirándul, addig ők dolgoznak az edzőteremben. Horváth Ildikó Kenyért MINT A KAVICSOT Nyolcadikos vagyok, a családunkban mindenki sportolt, vagy sportol valamit. Mi otthon a családban beszélgettünk erről a témáról. Felvetődött az, hogy például a műkorcsolya VB-n szinte nevetséges volt látni a kis 30 kilós lánykákat a coli fiúk mellett, akik úgy dobálták őket, mint egy kavicsot. Édesapám szerint ennek a sportágnak kimondottan kárára vált ez a túlzott fiatalodás, ugyanúgy, mint a tornának, ahol évekkel ezelőtt még kecses nőket lehetett látni a szereken, most pedig csitri lányokat. Szerintünk az lenne a természetes, ha a tehetséges fiatalok gyermekkorukban élnék a gyerekek színes életét — legfeljebb heti 2—3 edzésen űznék a sportágukat, vagy pedig annyit járnának edzésre, amennyit szeretnének —, s úgy 14— 15 éves korukban kezdenének el felkészülni a nagyobb eredményekre. Így a világversenyek nem „úttörőolimpiák” lennének, hanem érett, felnőtt emberek viadala. Vedres Erzsébet Budapest