Pajtás, 1981. január-május (36. évfolyam, 1-19. szám)
1981-05-07 / 16. szám
Anyai ágon minden őse asztalos volt. Mi sem természetesebb: Paudits Béla az általános iskola után faipari szakközépiskolában folytatta tanulmányait. Hogy ma mégsem műbútorasztalos vagy iparművész, annak egyik oka: osztályfőnöke az érettségi előtt megjósolta, hiába jelentkezik az iparművészeti főiskolára, úgysem veszik fel. „Jó, akkor elmegyek színésznek” — mondta mérgében. Maga sem gondolta komolyan. Énekelni nem tudott, amatőrként játszott ugyan az akkori Sztanyiszlavszkij Stúdióban, de fel sem merült benne a gondolat, hogy valaha „profi” színész legyen. — Tele voltam görcsökkel, gátlásokkal, tűbe lehetett fűzni soványságom miatt. Édesanyám a főiskolai felvételire egy birkózóra való ruhát vásárolt számomra, hogy erőteljes férfi látszatát keltsem. A diploma megszerzése után egy évig a József Attila Színház tagja volt. — Kevés szerepet kaptam, és ráadásul beskatulyáztak: állandóan mulya alakokat játszattak velem. Svejk? Félnótás doktor. Kutyatestamentum? Hülye szerzetes. Figaro? Mamlasz alelőülnök. Amikor megtudtam, hogy a következő évadban a Liliomfi enyhén idióta Schwartzot akarják rám osztani, kértem a munkakönyvemet. Jó műbútorasztalosból kevés van — gondoltam —, csalódott színészből épp elég akad, minek erőltessem a dolgot ... Ádám Ottó — főiskolai osztályfőnöke — értesülvén „pályamódosítási” tervéről, mentőkötelet dobott felé: felléptidíjas színésznek szerződtette a Madáchba, s hamarosan a színház tagja lett. Azóta is a Madáchban dolgozik. — Gondol-e még ma is arra, hogy jobb lenne a tanult szakmájában, műbútorasztalosként, intarziakészítőként tevékenykedni? — Nem. Bár az asztalosmunkát ma sem hagytam abba, ez a hobbim. Ha látok az utcára, a szemétbe kidobott régi bútort, törött széket, asztalt, hazaviszem. Van műhelyem, szerszámom, újat varázsolok a törött holmikból. Aztán elajándékozom. — Gyerekkorában mi akart lenni? — Artista. Kilencéves koromban se voltam vasgyúró, anyám elvitt Baross Imréhez, aki az artistákkal foglalkozott, s kérte „pumpáljon” fel. Hajlékony voltam, ügyesen tornáztam, megtanultam szaltózni, flick-flackozni, zsonglőrködtem három labdával. Hamarosan hívatták anyámat. „Asszonyom — mondta Baross Imre — bár a gyereke még két kilót fogyott hízás helyett, de talál artistát faragunk belőle.” Nem sikerült.Megláttam, amikor valaki leesett a trapézról, s ez olyan nyomot hagyott bennem, hogy többé nem kívánkoztam erre a pályára. A sport azonban végigkísérte az életemet, két évig úsztam az MTK-ban, aztán kajakoztam egy másik egyesületben, majd tornáztam. Sokat köszönhetek a sportnak. Állóképességet, szívósságot, lelkierőt. — Térjünk át a sportról a zenére. Táncdalénekesként is megismertük a hetvenes évek elején. — Másodéves főiskolás voltam, amikor az utolsó pillanatban megtudtam, hogy másnap lesz a táncdalfesztiválra jelentkezők meghallgatása. Gyorsan szöveget írtam egy Tom Jones-dalhoz, előadtam, ezután kamerapróbára hívtak, végül rám bízták a Futok a pénzem után című dalt. A közönségszavazatok alapján negyedik helyezett lettem. Bár táncdalénekesi babérokra nem pályázom, a zenét nagyon szeretem. A zeneszerzők közül Chopint és Bartókot, a beat-együttesek közül pedig a Beatlest hallgatom szívesen. — Sok az elfoglaltsága? — Nincs okom panaszra. Játszom a Madách Színházban, márciusban volt a premierje a Kalmárbéla című bohózatnak a Játékszínben, ebben címszerepet kaptam és járom az országot az előadói estemmel. Jó érzés látni, hogy megtelnek a vidéki nagy kultúrotthonok fiatalokkal, öregekkel, akik kíváncsiak rám. S ha bárhol feltűnik az utcán Paudits Béla „légies” alakja, a gyerekek megrohamozzák. Jól ismerik, minden héten feltűnik az Iskolatelevízió nyelvtantanáraként. Ha megszólítják, szívesen válaszol, ad autogramot, szereti a gyerekeket, hiszen ő maga is örökké mókázásra kész, nagyra nőtt „gyerekként” jár-kel a világban ... Kárpáti György A LÉGIES nuns Egy villanás a televízió Paudits-műsorából