Pajtás, 1981. január-május (36. évfolyam, 1-19. szám)

1981-05-07 / 16. szám

A­nyai ágon minden őse asztalos volt. Mi sem természetesebb:­­ Paudits Béla az ál­­­­talános iskola után faipari szakközépiskolában folytatta tanulmányait. Hogy ma mégsem műbútor­asztalos vagy iparművész, annak egyik oka: osztály­főnöke az érettségi előtt megjósolta, hiába jelentke­zik az iparművészeti főis­kolára, úgysem veszik fel. „Jó, akkor elmegyek szí­nésznek” — mondta mér­gében. Maga sem gondolta komolyan. Énekelni nem tudott, amatőrként játszott ugyan az akkori Sztanyisz­­lavszkij Stúdióban, de fel sem merült benne a gondo­lat, hogy valaha „profi” szí­nész legyen. — Tele voltam görcsök­kel, gátlásokkal, tűbe lehe­tett fűzni soványságom miatt. Édesanyám a főisko­lai felvételire egy birkózó­ra való ruhát vásárolt szá­momra, hogy erőteljes férfi látszatát keltsem. A diploma megszerzése után egy évig a József At­tila Színház tagja volt. — Kevés szerepet kap­tam, és ráadásul beskatu­lyáztak: állandóan mulya alakokat játszattak velem. Svejk? Félnótás doktor. Kutyatestamentum? Hülye szerzetes. Figaro? Mamlasz alelőülnök. Amikor meg­tudtam, hogy a következő évadban a Liliomfi enyhén idióta Schwartzot akarják rám osztani, kértem a munkakönyvemet. Jó mű­bútorasztalosból kevés van — gondoltam —, csalódott színészből épp elég akad, minek erőltessem a dol­got ... Ádám Ottó — főiskolai osztályfőnöke — értesülvén „pályamódosítási” tervéről, mentőkötelet dobott felé: felléptidíjas színésznek szerződtette a Madáchba, s hamarosan a színház tagja lett. Azóta is a Madáchban dolgozik. — Gondol-e még ma is arra, hogy jobb lenne a ta­nult szakmájában, műbú­torasztalosként, intarziaké­szítőként tevékenykedni? — Nem. Bár az asztalos­­munkát ma sem hagytam abba, ez a hobbim. Ha lá­tok az utcára, a szemétbe kidobott régi bútort, törött széket, asztalt, hazaviszem. Van műhelyem, szerszá­mom, újat varázsolok a tö­rött holmikból. Aztán el­ajándékozom. — Gyerekkorában mi akart lenni? — Artista. Kilencéves ko­romban se voltam vasgyú­ró, anyám elvitt Baross Im­réhez, aki az artistákkal foglalkozott, s kérte „pum­páljon” fel. Hajlékony vol­tam, ügyesen tornáztam, megtanultam szaltózni, flick-flackozni, zsonglőr­ködtem három labdával. Hamarosan hívatták anyá­mat. „Asszonyom — mond­ta Baross Imre — bár a gyereke még két kilót fo­gyott hízás helyett, de ta­lál­ artistát faragunk belő­le.” Nem sikerült.­­Meglát­tam, amikor valaki leesett a trapézról, s ez olyan nyo­mot hagyott bennem, hogy többé nem kívánkoztam erre a pályára. A sport azonban végigkísérte az életemet, két évig úsztam az MTK-ban, aztán kaja­koztam egy másik egyesü­letben, majd tornáztam. Sokat köszönhetek a sport­nak. Állóképességet, szívós­ságot, lelkierőt. — Térjünk át a sportról a zenére. Táncdalénekes­­ként is megismertük a het­venes évek elején. — Másodéves főiskolás voltam, amikor az utolsó pillanatban megtudtam, hogy másnap lesz a tánc­­dalfesztiválra jelentkezők meghallgatása. Gyorsan szöveget írtam egy Tom Jones-dalhoz, előadtam, ez­után kamerapróbára hív­tak, végül rám bízták a Fu­tok a pénzem után című dalt. A közönségszavazatok alapján negyedik helyezett lettem. Bár táncdalénekesi babérokra nem pályázom, a zenét nagyon szeretem. A zeneszerzők közül Chopint és Bartókot, a beat-együt­­tesek közül pedig a Beatlest hallgatom szívesen. — Sok az elfoglaltsága? — Nincs okom panaszra. Játszom a Madách Szín­házban, márciusban volt a premierje a Kalmárbéla cí­mű bohózatnak a Játékszín­ben, ebben címszerepet kaptam és járom az orszá­got az előadói estemmel. Jó érzés látni, hogy megtelnek a vidéki nagy kultúrottho­­nok fiatalokkal, öregekkel, akik kíváncsiak rám. S ha bárhol feltűnik az utcán Paudits Béla „légies” alakja, a gyerekek megro­hamozzák. Jól ismerik, min­den héten feltűnik az Is­kolatelevízió nyelvtantaná­raként. Ha megszólítják, szívesen válaszol, ad autogramot, szereti a gyerekeket, hiszen ő maga is örökké mókázás­­ra kész, nagyra nőtt „gye­rekként” jár-kel a világ­ban ... Kárpáti György A LÉGIES nuns Egy villanás a televízió Paudits-műsorából

Next