Pajtás, 1983. szeptember-november (38. évfolyam, 20-32. szám)
1983-09-08 / 21. szám
Csakhogy én nem akármilyen városba indultam. Oroszlány, ez a Vértes oldalába vetett kis település, bányászváros. Nem a legrégebbiek közül való, mert akkor egyidős lenne az emberiséggel. Merthogy ősi mesterség ez: lám, csak most, a szakma múltját kutatva fedezem föl, hogy a történelem előtti időket a bányászat után nevezték el kő-, réz-, bronz-, majd vaskorszaknak. ŐSI MESTERSÉG - Mindenkor kiváltságos dolog volt a bányászat. Az a földesuraknak, a röghöz ragaszkodó magyar jog szellemében övék volt a föld, hát övék volt a föld mélyének kincse is. De megkülönböztetett bánásmódot hozott a mesterség a bányászoknak is: IV. Béla 1245-ben kiadott selmeci jogkönyve Európa első bányajogainak egyike. A középkorban a 22 magyarországi bányaváros csak az udvarnak adózott, vitás ügyeiket — nagy kiváltság volt ez akkoriban! — a városlakók maguk intézték. Oroszlány nem ilyen nagymúltú település, de a város története jószerivel bányáinak története. 1938- ban kezdődött errefelé a bányaművelés. Akkor még a tatabányai bányákhoz tartozott a vidék „Jöttünk a szén után” — mondja Jakab Ferenc, ma már nyugdíjas bányász. — Honnan? — Ki, honnan. Magam, meg az én apám, Nógrádból. A férfiak Salgótarjánban is a föld alatt dolgoztak, ott kimerült a föld, hát továbbélitek. A pénz ott volt, ahol új föltárás volt. S éppen akkor kezdődött a művelés itt, Oroszlányban. Jöttem az idősebb férfiakkal én is. Igaz, magam üvegfúvó voltam. De a szervezetem jobban tűrte a nedves levegőt, mint a szárazat. A bányát választottam. Sokan választották a háború után ezt a mesterséget. Kellett a pénz, de még inkább a szén. Az ötvenes éveknek nevezett időben az élet minden területén „csatát vívtak”. A szénnel vívott küzdelem akkor is igazi harc volt. Később új erőforrások jöttek: azt gondolták, a kőolaj pótolja majd a szenet. A hatvanas években sok bányát zártak be, sok bányászt küldtek el. Ma tudjuk: az emberiségnek a szénre mindig szüksége lesz. PAJTÁS ÉS PARANCS Oroszlány ekkor kezdte formálni mai arculatát: részese lett a szén geológiai koráról elnevezett „eocén programnak”. Igazi bányaváros lett. Megvan, figyelek föl a járdán bámészkodva a város különösségére: kevés a férfi az utcán. Aki van, az nő, meg gyerek, no meg öregek, ráérősen beszélgetve. De a férfiak többsége az ilyenkor dolgozik, vagy ha nem hívja éppen „pajtása és parancsa” (mert mint katonákat, őket is e két kötelesség szólítja) otthon pihen. A bányászat máig háromműszakos munka. Aztán meg a kezek! Hiába is tagadná, egy bányász nem titkolhatja el mesterségét. Árulkodik a szénpor a körme alatt. A két ifjú vájár pirulva kapja el a kezét az asztalról. Már késő: mintha csak évtizedek óta föld alatt dolgoznának, úgy feketévik ujjukon a köröm. Pedig még egy hónapja sincs, hogy lejárnak a mélybe. — Szégyenük? — Nem szégyen ez ... Csakhát a lányok megnézik az embert. És mi sohasem tudjuk tisztába mosni a körmünket. Nagy Gyula és Erős Tamás afféle igazi mai fiatalnak tűnnének. Gyula szőke és lányos frizurájú, Tamás erős és hallgatag. Csakhát látom a kezüket. Tudom azt is: Békésből valók mindketten, állattartó vidékről. Tanulmányi kirándulásra indultak Oroszlányba, később viszszakívánkoztak a bányába. — Milyen volt odalenn? — A fene tudja. Más, mint ahogy az ember kívülről elképzeli. De még ahhoz sem hasonlítható, amilyennek most látjuk. —• Miért? Ma milyennek látják? — Mint egy munkahelyet. Más íróasztalnál ül, traktoron. Nekünk az a dolgunk, hogy naponta belépjünk a kasba. — A pénzért csinálják? — Nem csak azért. Otthon, az állatok mellett is keresne ennyit az ember. De hát kis faluból jöttünk, ez meg város. A munka se rossz. Ha jó a csapat, és megy a munka, akkor még szép is. — Mi a szép benne? — Hogy az ember látja, amit csinált. Ahogy halad napról napra. Aztán meg ha van egy szép elővájat! Hát az igazán szép tud lenni. És ha az ember érzi, hogy ment a munka. Ami Szövegelni csak a föld fölött lehet, itt az számít, hogyan fogod a lapát nyelét Oroszlányban sok a fiatal, sok a gyerek. A legtöbbjük bányászcsalád tagja .