Pajtás, 1984. január-május (39. évfolyam, 1-20. szám)
1984-05-10 / 17. szám
LÁTOGATÁS A HEGYEN kezdéséből, és kupacba verődtünk, még csupán az volt biztos, hogy sétálni megyünk valahová. Meg az, hogy nem a János-hegyre, a libegőhöz, mert azzal már tegnap pórul jártak, éppen akkor zárt be, amikor odaértek. Ez mindenkinek nagy élmény lehetett, mert jó néhányan elmesélik, amikor arról kérdezgetem őket, mivel is teltek a napok az elmúlt héten, amióta itt vannak. Az igazat megvallva azt vártam, hogy a Hadtörténeti Múzeumról, a Nemzeti Múzeumban látott koronázási jelvényekről vagy legalább a játékszíni Maugli előadásról fognak beszélni, tudtam, hogy rengeteg ilyen helyen jártak. El is képzeltem a magam eszével, milyen érdekes lehet egy falun élő gyereknek, ha délelőtt a környezetismereti órán Budapest Duna-hídjairól tanul, azután délután a saját szemével, a valóságban látja őket, át is sétál rajtuk Budáról Pestre... De hát kiderült: nem ismeretlen nekik a főváros, a nevelőotthon is szervez kirándulásokat. Van azért, amit — úgy látszik — nem lehet megunni. A telefonfülkéket, ahonnan találomra lehet feltárcsázni számokat, hogy beszédbe lehessen elegyedni a véletlen választotta ismeretlenekkel. És a metró mozgólépcsőjét, ami kaland és izgalom mindahányszor. Különös társaság vagyunk mi itt, a Gellérthegyen. Négy tanítónő, mi ketten, fotóriporter kollégámmal, velünk tizennyolc gyerek, akik egyenletesen előszóivá csimpaszkodnak rajtunk, legföljebb néhány percre engednek el. Tizenhét fiú és Ildikó, az egyetlen lány közöttük. Valamenynyien negyedikesek, ám ez korántsem jelenti azt, hogy egykorúak is lennének. Árpi, a legnagyobb, langaléta kamasz, de Gyuri és Robi is, akik az oldalamon jönnek, már tizenkét évesek. Megyünk, és mesélnek. Leginkább filmeket. Kalandfilmeket, amiket a közelmúltban vagy régebben láttak. Jelenetek elevenednek meg. Üldözések, nagy verekedések. Úgy tűnik, nem számít, hogy csak pár órája ismerjük egymást: nagy a barátság. Már Csillebércen, a tanítás után, a kollégium játéktermében összemelegedtünk. Robival úgy, hogy tönkrevert pörgetős fociban. Zolival pedig úgy, hogy időről időre a hátam mögé lopódzott, és mentolos műanyagpipáját a foga közül kivéve határozott hangon közölte: le vagyok tartóztatva, mert ő, a mesterdetektív, minden üzelmemre fényt derített. Hiába tiltakoztam, hiába bizonygattam, hogy ártatlan vagyok, ezt még a Citadellánál is többször el kell játszanunk, annyira tetszett neki. Bélával a tévéjátékon kellett összemérnünk az erőnket, ez a meccs azonban nem fejeződött be: amikor Bors Máté újabb kalandjának órája elérkezett, az egész társaság teljes egyetértésben telepedett le a képernyők elé. Állunk a Gellérthegy tetején. Nem szeretem a pattogatott kukoricát, mégis legalább egy fél literrel elropogtattam már. Szerencsétlenségemre Gyuri is, Tamás is, Robi is vett egy- egy zacskóval még a fogaskerekű vasút lenti végállomásánál. Felváltva tartják elém, és látom, nem utasíthatom vissza, mert megbántanám őket. Bizonyítanom kell, hogy barátok lettünk valóban, ahogy ők most érzik. Előttünk, sem a város. Innen messzire látni a sötétben is. Szépnek találom az utak egyenes és kanyargó vonalának lámpafüzérek rajzolta hálóját. És ők? A többiek, körülöttem? Magukkal viszik ezt a képet a nevelőotthon szobájába, ahol együtt ébrednek, ahol összefonódnak még az álmaik is az éjszakában? Ha túllépek látókörük szűk határán, a nevemen szólítanak, azután a tenyerembe csúsztatják a kezüket. Ennyi vagyok: egy mondható név és egy megfogható kéz egy kora tavaszi estén, a Gellérthegyen. Nádas TiborFotó: Karasz Lajos A mesterdetektív újabb leleplezésre készül A Gellérthegy környékét már napvilágnál felderítették .