Pajtás, 1984. január-május (39. évfolyam, 1-20. szám)

1984-05-10 / 17. szám

LÁTOGATÁS A HEGYEN kezdéséből, és kupacba verődtünk, még csupán az volt biztos, hogy sétál­ni megyünk valahová. Meg az, hogy nem a János-hegyre, a libegőhöz, mert azzal már tegnap pórul jártak, éppen akkor zárt be, amikor odaér­tek. Ez mindenkinek nagy élmény le­hetett, mert jó néhányan elmesélik, amikor arról kérdezgetem őket, mi­vel is teltek a napok az elmúlt hé­ten, amióta itt vannak. Az igazat megvallva azt vártam, hogy a Had­történeti Múzeumról, a Nemzeti Mú­zeumban látott koronázási jelvények­ről vagy legalább a játékszíni Maugli előadásról fognak beszélni, tudtam, hogy rengeteg ilyen helyen jártak. El is képzeltem a magam eszével, milyen érdekes lehet egy falun élő gyereknek, ha délelőtt a környezet­­ismereti órán Budapest Duna-hídjai­­ról tanul, azután délután a saját sze­mével, a valóságban látja őket, át is sétál rajtuk Budáról Pestre... De hát kiderült: nem ismeretlen nekik a főváros, a nevelőotthon is szervez kirándulásokat. Van azért, amit — úgy látszik — nem lehet megunni. A telefon­fülkéket, ahonnan találomra lehet feltárcsázni számokat, hogy beszéd­be lehessen elegyedni a vélet­len választotta ismeretlenekkel. És a metró mozgólépcsőjét, ami kaland és izgalom mindahányszor. Különös társaság vagyunk mi itt, a Gellérthegyen. Négy tanítónő, mi ketten, fotóriporter kollégámmal, ve­lünk tizennyolc gyerek, akik egyen­letesen előszóivá csimpaszkodnak rajtunk, legföljebb néhány percre engednek el. Tizenhét fiú és Ildikó, az egyetlen lány közöttük. Valameny­­nyien negyedikesek, ám ez korántsem jelenti azt, hogy egykorúak is len­nének. Árpi, a legnagyobb, langa­­léta kamasz, de Gyuri és Robi is, akik az oldalamon jönnek, már tizen­két évesek. Megyünk, és mesélnek. Leginkább filmeket. Kalandfilmeket, amiket a közelmúltban vagy régeb­ben láttak. Jelenetek elevenednek meg. Üldözések, nagy verekedések. Úgy tűnik, nem számít, hogy csak pár órája ismerjük egymást: nagy a barátság. Már Csillebércen, a tanítás után, a kollégium játéktermében összeme­­legedtünk. Robival úgy, hogy tönkre­vert pörgetős fociban. Zolival pedig úgy, hogy időről időre a há­tam mö­gé lopódzott, és mentolos műanyag­pipáját a foga közül kivéve határo­zott hangon közölte: le vagyok tar­tóztatva, mert ő, a mesterdetektív, minden üzelmemre fényt derített. Hiába tiltakoztam, hiába bizonygat­tam, hogy ártatlan vagyok, ezt még a Citadellánál is többször el kell ját­szanunk, annyira tetszett neki. Bé­lával a tévéjátékon kellett össze­mérnünk az erőnket, ez a meccs azonban nem fejeződött be: amikor Bors Máté újabb kalandjának órája elérkezett, az egész társaság teljes egyetértésben telepedett le a képer­nyők elé. Állunk a Gellérthegy tetején. Nem szeretem a pattogatott kukoricát, mégis legalább egy fél literrel elro­pogtattam már. Szerencsétlenségemre Gyuri is, Tamás is, Robi is vett egy- egy zacskóval még a fogaskerekű vasút lenti végállomásánál. Felvált­va tartják elém, és látom, nem uta­síthatom vissza, mert megbántanám őket. Bizonyítanom kell, hogy bará­tok lettünk valóban, ahogy ők most érzik. Előttünk, sem a város. Innen messzire látni a sötétben is. Szépnek találom az utak egyenes és kanyar­gó vonalának lámpafüzérek rajzolta hálóját. És ők? A többiek, körülöt­tem? Magukkal viszik ezt a képet a nevelőotthon szobájába, ahol együtt ébrednek, ahol összefonódnak még az álmaik is az éjszakában? Ha túl­lépek látókörük szűk határán, a ne­vemen szólítanak, azután a tenyerem­be csúsztatják a kezüket. Ennyi va­gyok: egy mondható név és egy meg­fogható kéz egy kora tavaszi estén, a Gellérthegyen. Nádas­ Tibor­Fotó: Karasz Lajos A mesterdetektív újabb leleplezésre készül A Gellérthegy környékét már nap­világnál felderítették .

Next