Pajtás, 1984. szeptember-december (39. évfolyam, 21-35. szám)

1984-09-06 / 21. szám

Ha kell, a táborozás után ismét eljön keresni. — Éljen Bukó bácsi! — kiáltott fel ezt hallva a harmadikos Valuch Ta­más, s a többiek rázúgták: „Éljen!” Az aggteleki cseppkőbarlangot sem hagyhattuk ki, ez természetes. De nem ám a rövid­ túrára mentünk (az csak autóbuszos kirándulóknak való), nem is a középtávúra (pedig az már komoly vállalkozás), hanem a hosszúra. Ennél előírás, hogy tíz év alattiak nem vehetnek részt rajta, s legalább két szakértő kísérő, illetve vezető kell. Mi sem vittük magunkkal a két és féléves Fürjes Petit. Aggtelektől Jósvafőig gyalogoltunk végig a barlangban. Csodálatos él­mény! De amikor az ember már órák óta baktat és csúszkál a barlang nedves alján, s több mint három ki­lométeres szakaszon csak a magával vitt gázlámpa fénye világítja meg — sejtelmes árnyékokat vetve — a hatalmas cseppköveket, akkor kezd fárasztóvá válni. El is döntöttem, hogy előremegyek. Egy lány és két fiú velem tartott. JÁTÉK ÉS BIZALOM Amikor a többiek már annyira le­maradtak, hogy még a kurjongatásu­­kat sem hallottuk, lelkiismeret-fur­dalásom támadt. Ha értem nem is, a gyerekekért biztos aggódnak ... — Az a jó, hogy felnőttei vagyunk — mondogatta Tordai Judit a fiúk­nak. — Bíztok bennem? — kérdeztem. — Bíztok bennünk, a felnőttekben? Annak ellenére, hogy megszervez­tük a riadót, elraboltuk a kapuőrt, annak ellenére, hogy olyan sok tré­fát kieszeltünk, egymást ijesztget­tük? — Persze, hogy bízunk. Az mind a játékhoz tartozott... Együtt játszot­tunk ... Szente Pál Fotó: Karasz Lajos Az aggteleki Baradla barlangban a hosszú-túrán, gázlámpák fényénél Térképekkel, tájolóval felszerelve a „titokzatos" barlang nyomában A Ménes-patak völgyében

Next