Pajtás, 1984. szeptember-december (39. évfolyam, 21-35. szám)
1984-09-06 / 21. szám
Ha kell, a táborozás után ismét eljön keresni. — Éljen Bukó bácsi! — kiáltott fel ezt hallva a harmadikos Valuch Tamás, s a többiek rázúgták: „Éljen!” Az aggteleki cseppkőbarlangot sem hagyhattuk ki, ez természetes. De nem ám a rövid túrára mentünk (az csak autóbuszos kirándulóknak való), nem is a középtávúra (pedig az már komoly vállalkozás), hanem a hosszúra. Ennél előírás, hogy tíz év alattiak nem vehetnek részt rajta, s legalább két szakértő kísérő, illetve vezető kell. Mi sem vittük magunkkal a két és féléves Fürjes Petit. Aggtelektől Jósvafőig gyalogoltunk végig a barlangban. Csodálatos élmény! De amikor az ember már órák óta baktat és csúszkál a barlang nedves alján, s több mint három kilométeres szakaszon csak a magával vitt gázlámpa fénye világítja meg — sejtelmes árnyékokat vetve — a hatalmas cseppköveket, akkor kezd fárasztóvá válni. El is döntöttem, hogy előremegyek. Egy lány és két fiú velem tartott. JÁTÉK ÉS BIZALOM Amikor a többiek már annyira lemaradtak, hogy még a kurjongatásukat sem hallottuk, lelkiismeret-furdalásom támadt. Ha értem nem is, a gyerekekért biztos aggódnak ... — Az a jó, hogy felnőttei vagyunk — mondogatta Tordai Judit a fiúknak. — Bíztok bennem? — kérdeztem. — Bíztok bennünk, a felnőttekben? Annak ellenére, hogy megszerveztük a riadót, elraboltuk a kapuőrt, annak ellenére, hogy olyan sok tréfát kieszeltünk, egymást ijesztgettük? — Persze, hogy bízunk. Az mind a játékhoz tartozott... Együtt játszottunk ... Szente Pál Fotó: Karasz Lajos Az aggteleki Baradla barlangban a hosszú-túrán, gázlámpák fényénél Térképekkel, tájolóval felszerelve a „titokzatos" barlang nyomában A Ménes-patak völgyében