Pajtás, 1986. január-május (41. évfolyam, 1-19. szám)
1986-01-09 / 1. szám
2 ELMONDTA VARGA LÁSZLÓ, AZ ÚTTÖRŐSZÖVETSÉG FŐTITKÁRA HÉTKÖZNAP IS LEHET . Kérdezték a Pajtás szerkesztői, hogy mondanék-e valami újévi köszöntőt. A gyerekekre, a közös születésnapunkra, 86-ra meg úgy általában . . . Hát persze, hogy mondok, hisz szívem szerint minden egyes kisdobost és úttörőt külön is megköszöntenék! Aztán azt is megkérdezték: szeretnék-e manapság gyerek lenni? Szeretnék! Nemcsak azért, mert minden felnőttben él valami sóvárgó nosztalgia a saját hajdan volt gyereksége után, akár tagadja, akár bevallja. Szerintem gyereknek lenni mindig jó, de ezt legkevésbé maguk a gyerekek tudják. Amikor éppen benne vannak, akkor minden igyekezetükkel ki akarnak lábalni belőle, hogy mások, többek, felnőttebbek legyenek, s csak később döbbennek rá: kár volt az időt sürgetni. . . És nem azért szeretnék most, 1986-ban gyerek lenni, mert soha ilyen felhőtlen nem volt a gyerekkor. Bizonyos értelemben — és itt sok mindent felsorolhatnék — a mai gyereknek mindenből több „kiszolgálás” jut. Ruhából, ennivalóból, szórakozásból, lehetőségekből — egészen az elektronikus játékokig és az űrhajós hivatásig. Másfelől azonban akadozik a „szolgáltatás”: a családok meghitt együttlétéből, az egymás iránti mindennapos figyelemből ... Minden év elején eszembe jut egy képtelen ötlet: össze kellene számolni egyszer, hogy hány meg hány drága pénzért, boltban vásárolt karácsonyi ajándék jut januárra a megunt és félredobott játékok sorsára, s hány gyerek egyik legszebb ünnepi emléke maradt az anyuval együtt sütött kalács illata, vagy az apuval közösen épített hóember, „akinek” sárgarépa orrát is együtt faragták. Pedig a kalácsnak már a morzsáit is eltakarították, s a hóemberből is talán már csak egy tócsa maradt ... Manapság nemcsak a világpolitikában, hanem a gyerekek életében is egyre nagyobb szerepet kell játszania a „diplomáciának”. Az egymás mellett élő családtagok és az egymást szinte alig ismerő, szomszéd családok között megpróbálhatnák az összekötő kapocs szerepét játszani. Az úttörőmozgalom negyvenedik születésnapjára készülődés — túl a sok-sok eltervezett programon, túl az ünneplésen, a visszaemlékezésen — akkor volna igazán tartalmas és értékes, ha mind több család is részt tudna, szeretne, akarna vállalni belőle. S ez a gyerekek született „diplomáciája” nélkül nehezen megy! Ha a szülő folyvást csak azt hallja, hogy a többieknek milyen jó cuccaik vannak, meg a diszkóba is elengedik őket — csak legyint, mérgelődik, s előbb-utóbb oda se figyel. De ha azt hallja, hogy X. apukája milyen jól focizik és hány remekbe sikerült gólt lőtt az őrsi kiránduláson — „mert az az apuka ott volt, eljött velünk!” —, akkor erre felkapja a fejét, s legközelebb talán már ő lesz a csodacsatár . .. Vagy egy másik példa: ha a szülők otthon megtudják, hogy az osztály másik őrsének tagjait a kocsival rendelkező papák-mamák hétvégén kivitték egyikük telkére, s ott aztán olyan nagyszerű őrsi buli volt, hogy a híre héthatárra elhallatszott, legközelebb — talán... — maguk javasolják: „hívd meg hozzánk a srácokat, csak csináljatok rendet a tatárjárás után!” Meggyőződésem, hogy manapság maguk a gyerekek tudják legjobban kimozdítani elefántcsonttornyukból a családokat. Ez pedig mindenkinek csak hasznára válik! Sok gyerek talán legyint most, és azt morogja: „Nekem az ilyesmire nincs időm! A felnőtt hivatalosan nyolc órát dolgozik, nekem legalább tizet kell tanulnom, s akkor még nem is számítottam az összes különórát, ahová elzavarnak, pedig egyetlen porcikám se kívánja . ..” A gyerekek agyonterhelése szerintem elsősorban nem iskolai és nem is mozgalmi gond. Inkább az, hogy a botfülű gyereknek zongoraórára kell járnia, pedig nagyszerű számítástechnikai programokat tudna készíteni, a titokban verset írót pedig karate-tanfolyamra íratják be, ahelyett, hogy esténként hagynák egy kicsit tovább olvasni. A legtöbb gyerekvágy, gyerekigény jóformán el sem jut a szülőkig, megmarad az „ugyanhagyjál már békén édesfiam!”, vagy a gyerekduzzogás szintjén. S ha a gyerek nem azt a lehetőséget kapja meg, amiben a legtöbbet tud produkálni, hanem a tehetségének és adottságának megfelelően töltheti amúgy is szűkre szabott szabad idejét — akkor már nem is szeret olyan nagyon gyerek lenni! Ráadásul itt van ez a mi eléggé agyonszervezett életünk, amelyben jóformán minden percet mások osztanak be helyettünk. Ebben a világban óriási szerepe van — vagy inkább lenne! — a barátoknak, de a gyerekek legtöbbször nem maguk választják meg társaikat. Az úttörőmozgalom egész jelenének és jövőjének egyik kulcsa, hogy az őrs valóban a barátok társasága legyen. Akikkel jó együtt lenni, akikkel öröm már találkozni is, s akikkel — ha magunk mellett tudjuk őket — könnyebb elviselni a csalódásokat is. Újévi köszöntőnek talán szokatlan mindez, de úgy éreztem, hogy évkezdő útra valóként erre is szükség van . . . 1986-ban bizonyára nagyon sok érdekes eseményről, hasznos cselekedetről, ünnepi programról