Pajtás, 1986. január-május (41. évfolyam, 1-19. szám)
1986-05-01 / 15. szám
Különös sorozásra, vagy ha úgy tetszik, vitéztoborzásra került sor Nagy Lajos király udvarában. Aki ezen a verőfényes vasárnap délelőttön ellátogatott a visegrádi várba, az egyben egy kis időutazást is tehetett, hiszen egy csapásra ötszáz évet fiatalodott, és valóságos középkori forgatagba csöppent. A rendezők kellőképpen gondoskodtak az illúzió megteremtéséről. A várfokon és a falak tetején színpompás harci lobogókat lengetett a szél, a kikiáltó és a hamisítatlan korabeli indulót harsogó zenekar elhitette, hogy valóban 1300-as éveket írunk. A király ugyan nem volt jelen személyesen, de hírnök adta tudtul, hogy az uralkodó távolról is figyelemmel kíséri a rangos eseményt. A tét nem volt csekély. Be lehetett kerülni a király kíséretében szolgáló lovagok közé, sőt a pályázó vitézjelöltek közül a legerősebb helyettesítheti a király legkedvesebb lovagját, a nagy hírű, csatákban edzett, roppant erejű Toldi Miklóst. Toldi Miklós erejéről legendák szövődtek. Nemcsak egyike volt a sok erős vitéznek, hanem ennél jóval több. A király kíséretének kardforgatói természetesen mind egytől-egyig bivalyerős, nyalka vitézek voltak, de annak, akinek a nevét ötszáz év elteltével is emlegetik, az bizonyára valami különleges tettet hajtott végre, amivel rászolgált a halhatatlanságra. Aki tehát az ő örökébe akar lépni, annak nem árt összeszednie magát. Az ország különböző részeiből tizennégyen érkeztek, olyanok, akik úgy érezték, hogy karizmuk jóval vastagabb az átlagnál, szívük a helyén van, és mindenekfelett képesek a nagy hírű vitéz erejét megidézni. Ki lehet manapság Toldi Miklós? Aki erőben felveszi vele a versenyt, hangzana a kézenfekvő válasz. Miként lehet ezt az erőt mérni ? Bizonyára sokféleképpen, de, hogy hűek maradjunk az eredeti Toldi legendához, a vitéz életének emlékezetes epizódjait elevenítették fel ennek a kérdésnek az eldöntésére. Mint tudjuk, Miklós a Budára igyekvő sereg vezérének, az álmélkodó Lackfi nádornak fél kézzel megtartott petrencerúddal mutatta a helyes irányt. Szép szál petrencerúd még ma is akad e hazában, egy közel háromméteres darabról a Pilisi Parkerdőgazdaság gondoskodott. A pályázóknak ezt kellett félkézzel, minél hosszabb ideig kitartaniuk. Aki petrencerúd kitartásában jeleskedni kívánt, annak nem ártott kikísérleteznie az erre megfelelő legjobb technikát. Mivel nem hurkapálcikáról van szó, így azok boldogultak a legeredményesebben, akik bal kezükkel a csípőjüket támasztva ragadták meg a rudat. A második ügyességi próba a malomkövetés volt, melyben megmérettek a középkori gúnyába öltözött vitézjelöltek. Az ötven kilót is meghaladó, a király által hitelesített hatalmas malomkő fej fölé lendítése, majd nagy ívben történő eltaszítása cseppet sem volt könnyű feladat. Mindezt úgy kellett a vitézeknek végrehajtaniuk, hogy ne penderüljenek ki a számukra kijelölt szűk kis dobókörből. A királyi udvar emberei csomózott kötéllel igyekeztek a pontos távolságot lemérni, de egyszer sem kellett túlságosan messzire kihúzniuk a még