Pajtás, 1987. szeptember-december (42. évfolyam, 20-34. szám)

1987-11-19 / 31. szám

Kétszáz gyerek egy ,,nagybácsival”? Mégpedig dúsgazdaggal. Ki hallott még ilyet? Magyar szárma­zású osztrák, vagy örmény származású magyar? Nem mindegy? Lényeg, a nagy­bácsi létezik, akár a mesé­ben. Csakhogy ez — sze­rencsére — nem mese, s legkézzelfoghatóbban Jere­­cyan Ara­úr több százezer forintja igazolja. (Valójában Ara úr kettős állampolgár­ságú, osztrák—magyar, üz­letember és művész.) A bu­dai Münnich Ferenc Gyer­mekotthon nem tatarozás­ra, bútor- vagy ruhavásár­­lásra kö­lthette a pénzt — ezekre ad az állam —, ha­nem videostúdióra, amely­hez még egy márkás ka­merást is a tanárok kezébe nyomott a nagylelkű ado­mányozó. Még­­bennünk él az elő­ítélet. Miféle stúdiója lehet egy gyermekotthoninak? No, nem a szó jelentése miatt, hanem mert pénztárcánk szűkös bevétele és temér­dek kiadása közben az ug­rik be, itt is másra kell a pénz. De ekkor még nem tudtunk Ava úrról! Egy­másra pillantottunk a fo­tóssal, és elállt a szavunk. A televíziósok is elsápad­nának, ha meglátnák (film­vetítő, kamerák, reflekto­rok, vezérlőpult, magnók, rádiók, tévék és monito­rok ...), s némely riporter és bemondónő, feledve mo­dorosságát, azonnal felnőtt­számba venné az amúgy is nagykorú nézőt. Ahogy a végzős egészségügyi szak­középiskolás Molnár Éva „bemondó”­­partnerének te­kinti az otthon fiatal és idősebb lakóit. — Különbözünk is a tele­víziótól — büszkélkedik. — Mi válogatjuk össze a prog­ramokat, azt, amit szeret­nénk. Hétfőnként filmet vetítünk, vagy barkochba­­játékot rendezünk. Zsolt bá’ és Attila bá’ a hétvé­geken eljön a dzsesszbalett­­próbáinkra. Hányszor néz­tük már vissza a körcsar­nokbeli versenyeket! Ta­valy második, tavalyelőtt első helyezést szereztünk. A Start Sportegyesület hir­dette meg ezt a versenyt az ország 122 nevelőotthona és -intézete között. Zsolt bá’­csak mosolyog. Aztán, mégiscsak komolyra vált Futta tanár úr. — Nem akarjuk mi a te­levízióval felvenni a har­cot. Adásainkat is úgy tervezzük, hogy semmilyen fontos, érdekes tévéműsort ne keresztezzenek. Lássa­nak csak minél többfélét a gyerekek!­­, és Császár Attila (a stúdió vezetője) is véletle­nül, kedvtelésből csöppent a dologba. A két lelkes ta­nár azonnal lelkes gyere­kekre lelt. Milyen véletlen! Vagy nem is az! — Mindent a diákokkal együtt csináltunk. A búto­rok saját tervezésű, egyedi darabok. Festettünk, csi­szoltunk, pácoltunk. Még a lyukakat is a srácok fúrták a falba! Lehetett volna üveggyapottal bélelni, de az olyan drága... — ma­gyarázza Császár Attila tanár. — A gyerekek kiváltság­nak tekintik, vagy termé­szetesnek könyvelik el a vi­deózást? — Ki így, ki úgy. De mindannyian nagyon örül­nek neki. Természetessé vált, hogy ilyen körülmé­nyek között élnek. Kiss Sanyi fontos szemé­lyiség. Az elsős szakmunkás­­tanuló a stúdióban a tech­nikus. Kamerát állít, zenét, hangot kever. — Amikor építeni kezd­ték a stúdiót, beálltam. Nyár volt, unatkoztam, s láttam, hogy kell a segít­ség. Egyébként is szeretek videózni, s érdekelnek a műszaki dolgok. — Olyannyira, hogy sza­kácsnak készülsz. — Mert az is érdekel — nevet jóízűt. — Mi vonz a videózás­ban? — Elsősorban a film és a zene. Kezdetben csak ezek miatt ragadtam itt. De köz­ben annyi filmet láttam, hogy mostanra már inkább az érdekel, hogy a kamera mögött mi a dolgom, és mi­lyen szakmai fogásokat tu­dok ellesni. . Sanyi már profinak szá­mít. Nem úgy a nyolcadi­kos Poprádi Attila. Igaz, pácolta a függönykarnist, de megmaradt nézőnek. Ez egy csöppet sem baj. A többség úgyis az, s ez így van rendjén. Az stúdiózzon, akinek kedve van hozzá. Finta tanár úr vetítésbe kezd. Kölcsön kaptak há­rom dokumentumfilmet a Tanácsköztársaságról. A történelemórákat szeretnék velük érdekesebbé vará­zsolni. S ha majd a kémia­tanár előszedi kémcsöveit és lombikjait, s a kamera számára is bemutatja kí­sérleteit, talán a kémia is könnyebb lesz. S mert a Videotéka választékai még korántsem teljes, megcsi­nálják hát a maguk híradó­ját, „Ki mit tud”-ját, s hol komoly, hol viccesen szel­lemes reklámjaikat. S adás­ba kerül a pedagógusnap, a karácsonyi ünnepség, a sportpálya és a tornacsar­nok átadása is. Mert mindez együtt éle­tük része, hisz ez a tévé nem az a televízió. Ez az Otthon Stúdió. Az ő ottho­nuké. Tarpai S. Anikó Fotó: Szalay Béla

Next