Paksi Hírnök, 1993 (5. évfolyam, 1-26. szám)
1993-02-10 / 3. szám
1993. február 10. 9 PAKSI HÍRNÖK Sándor, Sípos József, Schukkert Sándor, Steigerwald György, évtizedeken keresztül dolgoztak társadalmi munkásként a csapatok vezetésében és irányításában. A rendszeres edzés ezen időszakban ismeretlen fogalom volt A játékosok alkalomszerűen jöttek össze egy-egy délutáni „edzésre” vagy inkább szórakozásra. A barátságos mérkőzésekre egy-egy tekintélyesebb sportbarát, mecénás, vagy egyik-másik játékos szedte össze a csapatokat ha ez a csapatot irányító „vezető” a lelkesedésen kívül a sport szakmai oldalához is értett, ez szerencsés véletlen volt Az viszont tény, hogy ezen önzetlen, sportot támogató és a sportért rajongó emberek nélkül nem lett volna foci sok-sok éven keresztül a községben. Az edzői intézmény ismeretlen fogalom volt ekkor, ugyancsak „amatőr” alapon működtek a játékvezetők is. Mivel a legtöbb mérkőzést helyi bírók vezették, ebből sok botrány és sportszerűtlenség adódott Az első tanfolyamot végzett játékvezető és edző csak 1942-ben jelent meg Pakson, Peresztegi József, az akkori leventecsapat játékosa személyében. Ilyen körülmények között is kitermelődött több kiváló, megyeszerte híres labdarúgó ezekben az évtizedekben: Vászondi Gyula, Draskóczi Sándor, Pipellán Gyula, Steigerwald György. Nepp Mátyás, a PSE játékosa 1928 körül már a Csepel NB I-es csapatának egyik sportvezetőjeként tevékenykedett, Montágh Sándor paksi labdarúgó - a régiek állítása szerint - még a francia válogatottba is bekerült. Ezek a csapatok már a Síkon lévő pályán (kb. a mai konzervgyár nagycsarnokának helyén) játszották mérkőzéseiket a harmincas évek körül, nem volt ritka a 2-400 fős nézőszám sem. A helyi „rangadók” (Legényegylet-PSE) hangulata hasonló volt a későbbi Kinizsi-Traktor találkozókéhoz, hiszen a két csapat közel egyenrangú erőt képviselt és hol a PSE, hol a Legényegylet győzött A játékosok többnyire saját felszerelésben játszottak, a vidéki mérkőzésekre lovaskocsival, kerékpárral, ha volt rá pénz teherautóval vagy az akkor egyetlen paksi taxis, Demetrovits Lajos járművével utazgattak. Rendszerint oda-visszavágó alapon mérkőztek a csapatok és a helyi mérkőzés bevételéből - ha volt - fedezték az utazás költségeit. A helyi „amatőr” játékvezetők működéséből sokszor adódtak nézeteltérések, mert az akkori sportélet tiszta „amatőr” szellemben működött ugyan, de már akkor is mindenki győzni szeretett volna. A paksi csapatok „ősi” ellenfelei a dunaföldvári, tolnai csapatok voltak, de többször mérkőztek Kalocsa, Cece, Nagydorog, Kölesd, Vajta, Őcsény, Decs, Szekszárd és Tengelic együtteseivel is. A háborús idők közeledtével először a Paksi Sport Egyesület, majd pár év múlva a legényegylet csapata is feloszlott, mert játékosainak egy része bevonult katonának. Meglévő felszerelésüket a leventecsapat kapta meg. A leventecsapat már az 1925-ös évtől pályára lépett, de rendszeres szereplésük az 1941. évben kezdődött az országos szintű bajnokság beindításával. Először megnyerték a járási, majd 1942-ben a megyei bajnokságot és eljutottak a területi bajnokság mezőnyébe. Itt már kieséses rendszerben mérkőztek a csapatok. A paksiak Mezőszilason 5-4-es vereséget szenvedtek - egyes résztvevők elbeszélése szerint - bírói segédlettel. Ugyanis 4-4-es mérkőzésállás után az utolsó percekben tizenegyesből kapták az ötödik gólt és kiestek, de ez az eredmény is nagy siker volt. Ezt a jó eredményt Hanfeld Károly „kapitány” vezetésével az alábbi játékosok érték el: Feil, Haag, Magyar, Feil M., Vigh, Kovács, Darnai, Somodi, Resch, Somogyi, Schmidt Weigerding, Benke, Koleszár, Herger, Kern, Peresztegi, Bertalan, Rödlmeier, Álló. A negyvenes években a nyári szünetekben a helyi diákválogatott is pályára lépett, főleg helyi csapatok ellen. Legtöbbször a Székely, Hirt, Kardos, Magyar, Gárdai, Resch, Szabó B., Kopasz, Szentesi, Újváry, Pákolitz, Molnár nevű játékosokkal. Ez az együttes is komoly játékerőt képviselt, hiszen többen iskolájuk válogatottjában is szerepeltek Budapesten (Magyar, Resch), és Kalocsán (Székely, Szentesi, Pákolitz). Ezen évek egyik „legrangosabb” mérkőzése a Paksi öregfiúk-Paksi fiatalok találkozója volt. Az eredmény nem ismeretes, de érdekes a korabeli fényképen szereplő játékosok névsora: Öregfiúk: Magócs, Halász Lajos, Grosch József, Bognár Lajos, Haag József, Bálint Bulcsu, Debulai Antal, Tiderend József, Arnbach Mihály. Az ellenfél csapatában: Bagó, Álló, Feil M., Hirt, Resch, Rödlmeier, Péri, Vigh, Schmidt, Sipos játszott. (3. sz. kép.) Az 1942-es év a nagy bevonulások időszaka volt, így a mérkőzések száma alaposan megcsappant Az alkalomszerűen szerveződött csapatok kevesebbet szerepeltek a sportpályákon. Egy ilyen csapat játszott 1942 nyarán Géderlakon és 2-2-es döntetlent ért el Horváth J., Piszer, Peresztegi, Darnai, Lőrinc, Feil M, Szentesi, Benke, Somodi, Bányai L., Schmidt összeállításban Hanfeld Károly irányításával. (4. sz. kép.) 1939-ben a jelenlegi gimnázium és ESZI sportpályája helyén a községi tanács támogatásával és jelentős társadalmi munkával új labdarúgópálya épült mert az előzők már nem feleltek meg a korszerűbb követelményeknek. Ez a létesítmény az 1949-51-es évek kivételével (akkor a konzervgyár telephelye volt) egészen 1962-ig állott a labdarúgók rendelkezésére. A pálya kezdetben nem volt bekerítve, így sok néző belépődíj nélkül nézte a mérkőzéseket Az „élelmes” vezetőség lefényképeztette a „potyázókat” és a képeket több helyen közszemlére tették ki. Ez a módszer eredményesnek bizonyult Mindezek ellenére Pesthy Endre és több sportbarát kérésére Klein Antal gyapai földbirtokos több száz oszlopot adott a pálya bekerítésére. A labdarúgópálya körül egy 400 m-es atlétikai salakpálya földmunkálatait is elvégezték, de a végső kivitelezést a „háborús szelek” elfújták. A háborús frontok közeledtével sajnos a békés sportvetélkedést a katonai öldöklés és pusztítás váltotta fel és ennek lett következménye a sportélet szerencsére csak időszakos megszűnése. A háború előtti időszak paksi labdarúgóéletéről kevés hivatalos dokumentum maradt A szereplők nagy része sincs már az élők sorában, így előfordulhatnak kisebb-nagyobb tévedések az időpontok és személynevek közlésében, de úgy gondolom, ezek a hiányosságok nem kisebbítik ezen időszak közlésének értékét. A folytatásban az 1945 utáni időszak eseményének krónikája következik. SZENTESI ALAJOS ny. tn. tanár