Paksi Tükör, 2007 (14. évfolyam, 1-3. szám)
2007-12-01 / 3. szám
NK NAPJAI Csepeli István & Schmidt Sándor paksi kiállítása elé Ezt a kiállítást Varga József emlékének ajánlják az alkotók. Ő is "pataki diák" volt, ma temették. Csepeli István Kodály Zoltán-díjas és Schmidt Sándor Kapoli Antal-díjas népi iparművész egy országjáró kiállításra szövetkezett, amely Dunaföldvárról indult, Orfű volt a következő állomás, ma pedig Pakson köszönthetjük a két kiállítót, akik ezután Kecskeméten, Budapesten, Nyírbátorban, Mátészalkán és Sárospatakon is bemutatják itt látható alkotásaikat. Jankovics Marcell pünkösdkor, a sokáig emlékezetes dunaföldvári kiállítás megnyitóján alkotópárokat - Aranyt, Petőfit, Bartókot, Kodályt - említett. (Talán nem figyelemelterelés, ha éppen most, a Kodály-évfordulón idézem - és a Csepeli-Schmidt párosra is kiterjesztem az Illyés-sort: „példamutató nagy ikerpár".) Harmath Béla az orfűi vernisszázson tette fel a kérdést: „Miért éppen ők ketten? Mert közel négy évtizednyi emberi és szakmai barátság köti őket össze? Hiszen más a formaviláguk, a motívumkincsük, a technikai megoldásaik. De közös a szemléletük, értékrendjük, szakmai igényességük és... közösek a gyökereik." Schmidt Sándor Huszton született. A vásárosnaményi gimnáziumban Babus Jolán tanárnő, etnográfus volt első tanítómestere. Érettségi után kirakatrendező, 1972-től a helyi művelődési házban dolgozik, színházi, zenei eseményeket szervez, kiállításokat rendez. Alapító tagja a sárospataki fafaragótábornak. Harminc évig vezette a vásárosnaményi fafaragótábort, 1996-ban az ott dogozók munkáiból hozták létre a Fafaragó Galériát. Fiatal kora óta tevékenyen részt vesz a város kulturális életében: feleségével együtt több évtizedig énekelt a helyi Liszt Ferenc kórusban, 16 éven keresztül önkormányzati képviselő, alapító tagja a Magyar Kodály Társaság és a Bessenyei Irodalmi Társaság megyei csoportjának. Számos szakmai és társadalmi elismerés, kitüntetés, díj birtokosa. 1983-tól önálló népi iparművész. Alkotásai megtalálhatók Németországban, Japánban, Finnországban, de szőkébb hazájában: Vásárosnaményban, Gyulaházán, Tyukodon, Tákoson... is. Schmidt Sándor már a gyökerestül kidőlt fában meglátja az elkészítendő emlékművet: faragásaiban újraértelmezi az életfa- és a pávamotívumot, ami a népköltészet - Ady, Kodály nyomán a váltakozó rabságban élő magyarság erre figyelő tagjai számára - örökérvényű üzenetet hordoz. A szemközti falon elhelyezett tükör - dicsérve a rendezés tudatosságát - visszaragyogtatja a Fölszállott a pávát. Erőteljes, véglegesre csupaszított jelekből hoz létre kompozíciót (Násznép, Tündérkert). A népmesék világát is újraalkotja, megérzékíti a népdalt: Ellopták szívemet. Kisütött a nap a rétre. Amikor megkérdeztem tőle, mit jelentett számára a pataki tábor, egy rövid mondattal válaszolt: „Az életem értelmét". A „pataki iskola" szellemiségét a mai napig ápolja és hirdeti. „Csepeli Pistával való kapcsolatom - így folytatta a választ - is Patakon született. Barátságunk negyven év távlatából is ugyanolyan tiszta, mint amikor megismerkedtünk. Valami földöntúli erő köt össze bennünket. Az idő múlása csak erősítette ezt a barátságot." Saját hitvallását a következő idézetek fejezik ki leginkább: „A jóra való igyekezetben megszűnni alacsonyság volna." (Bessenyei Györgytől való.) A másikat Degas francia festő mondta: „Ne törekedj mások bámulatba ejtésére: magad légy az, ki csodálkozol." Paksi Tükör • 2007 decembere33