A Pallas nagy lexikona, 7. kötet: Fekbér-Greszt (1894)
F - Frigiai építészet - Frigiai hangnem - Frigiai süveg - Frigidarium - Frigidus - Frigyes
Frigyes — 637 — vérét, és ugyanakkor birodalmi gyűlést hirdetett Mainzba. Itt megerősítette a fejedelmek jogait, még pedig a városok rovására ; itt mutatták be hódolatukat Arelat és Burgundia rendei ; itt biztosította magának a császár Svábország birtokát. A gyűlésen adta vissza Ottónak, Oroszlán Henrik egyetlen utódjának ősi birtokait, miáltal a Hohenstaufok és Welfek ádáz harcának véget vetett. Végül kihirdette — német nyelven — az általános közbékét. — 1236. Ausztriát és Stájerországot foglalta el a pártütő Harcias Frigyestől, 1237. pedig római királylyá koronáztatta másodszülött fiát, Konrádot. Ugyanebben az évben tört ki a lombard háború. F. fényes győzedelmet aratott ugyan Corteneuve mellett (1237 nov. 27.), mire a lombardok falaik mögé húzódtak vissza, de midőn F. természetes fiát, Enziot (1. Pallas Lexikon VI. 1931.), a pápa tiltakozása dacára, Szardínia királyává tette, IX. Gergely újra egyházi átokkal sújtotta (1239 március 20). Erre kitört a velf és ghibelon polgárháború, mely Olaszországot a nyomor és ínség szélére sodorta, miközben a pápa és a császár egymást aljas rágalmakkal illették. 1240. Rómáig hatolt, Enzio pedig Monte Christo mellett (1241 máj. 3.) a genovaiak fölött nyert fényes diadalt és a római zsinatra siető francia és spanyol főpapokat kerítette hatalmába. Éppen javában dühöngött a pártharc, midőn Gergely pápa 1241 aug. 21. (csaknem száz éves korában) meghalt. A pápaválasztás két évig húzódott, míg végre a bibornokok IV. Incét, F. barátját emelték a szentszékre. F. a legjobbat remélve, szabadon bocsátotta a tengeren elfogott bibornokokat s küldöttséget menesztett az új pápa üdvözlésére. Várakozásában azonban szörnyű módon csalatkozott. Ince 1244. Genován keresztül Lyonba menekült és zsinatot hívott oda egybe (1245), azután pedig azt követelte, hogy a császár e zsinaton személyesen megjelenjék és az esküszegés, a békebontás, templomrablás, szentségtörés és eretnekség vádja ellen magát igazolja. Miután a császár erre nem volt hajlandó, a pápa július 17. minden hatalmától és méltóságától megfosztottnak nyilvánította s alattvalóit föloldván a hűségi eskü alól, megparancsolta a németeknek, hogy uj királyt válaszszanak maguknak. Legelőször is a német főpapok tűzték ki a lázadás zászlóját, kik Raspe Henrik, a thüringiai grófot (a «foghagymás királyt»), ennek halála után pedig (1247) Hollandi Vilmost választották meg ellenkirályul. Ádáz polgárháború dühöngött országszerte s oly rettegés szállta meg a kedélyeket, hogy «az élők megirigyelték a holtakat» ; magát a császárt annyi csapás meg csalódás érte, hogy embergyűlölő lett és a folytonos összeesküvések hatása alatt gyanakvó zsarnokká fajult. Németország részéről mit sem várhatott többé, Nápoly és Sicilia ereje pedig kimerült; Parma mellett 1248 febr. 18. nagy csatát vesztett ; legkedvesebb fia, Enzio király pedig Fossalta mellett (1249 máj. 26.) a bolognaiak fogságába került. És midőn azután meghitt barátja és tanácsadója, Peter de Vinea kancellár is elárulta, akaratereje megtört s bánatában Fiorentino várában kimúlt. Tetemei Palermóban nyugosznak, VI. Henrik és anyja sírja mellett. Végrendeletében fiát, IV. Konrád római királyt tette meg örökösévé, s ha ez gyermektelenül halna el, Henriket, Izabella fiát , ennek korai halála esetén Manfrédot, Lancia Bianca kedvesének fiát rendelte utódának, Antiochiai Frigyes nevű törvénytelen fiának, aki 1258. halt meg, Toscanát szánta. Irodalom. Raumer, Geschichte der Hohenstaufen und ihrer Zeit, V. kiad., Lipcse 1878, 6 köt. ; Höfler, Kaiser P. II., Berl. 1856 ; Abel, Kaiser Otto IV. und König F. II., Berl. 1856 ; Schirrmacher, Kaiser P. II., Göttinga 1859—1865, 4 köt. ; Winkelmann, Kaiser P. II., első köt., Berl. 1863 ; 2. köt. Révai 1865 ; Huillard-Bréholles, História diplomatica Priderici II., Páris 1852—61, 12 köt., alapvető oklevélgyűjtemény ; Winckelmann, Acta imperii selecta I—II. 1880—85 ; (A.) Del Vecchio Α., ΙΑ legislazione di Prederico II. imperatore, Torino 1874 ; Röhricht, Die Kreuzfahrt F. II., Beitr. zur Gesch. d. Kreuzzüge. I. 1874 ; Köhler, Das Verhältnis Kaiser, II. zu den Päpsten seiner Zeit, Boroszló 1888 ; Höhler. Un grand chanceliier, Pierre de Vignes 1888 ; Freemann-Locher, Zur Gesch. d. Mittelalters. Essays 5. szám; Winckelmann, Jahrbücher der deutsch. Gesch. uuter P. II. I. köt. 1218—28, 1889 (ez a legjobb monografla) ; Gittermann, Ezzelino von Romano 1891 ; Reuter, Gesch. d. religiösen Aufklärung. II. köt. ; Mitrovic B., Prederico II-e 1'opera sua in Italia, Triest 1892 ; Rodenberg, Innocenz IV. u. d. Königreich Sicilien 1245—54. Halle 1892 ; Schröder R., Die deutsche Kaisersage, Heidelberg 1892 ; Blondel G., Étude sur la politique de l'empereur F. (Páris 1894). TH. GY. 29. F. (III.), a Szép, német király, I. Albrecht és karintiai Erzsébet fia, szül. 1286., megh. Gutensteinban 1330 jan. 13. Rudolf bátyjának halála és édes atyjának 1308. történt meggyilkoltatása után, F. vette át az osztrák hercegségek fölötti uralmat. 1313. Bajor Lajossal (unokatestvérével), akivel együtt nevelkedett s benső baráti viszonyban élt, az alsó Bajorország kiskorú hercegei fölötti gyámság miatt háborúba keveredett. A döntő csatát Gamelsdorf mellett vivták (1313 nov. 9.), mire F. a gyámságról versenytársa javára lemondani volt kénytelen (1314). VII. Henrik király halála után a császári korona után vágyódott, de a választás alkalmával (1314 okt.) csak három szavazatot kapott, miglen a másik négy szavazat bajor Lajosra esett. Lajos Aachenben, F. pedig Bonnban koronáztatta meg magát s erre hosszú s véres polgárháború kezdődött köztük. A hadi szerencse sokáig F.-nek kedvezett, elvégül azonban a szerencsétlen mühldorfi csata (1322 szept. 28., melyben magyar segédhad is támogatta) egy csapásra vetett véget minden reményének : 1300 osztrák és salzburgi nemessel F. is Lajos fogságába került. A polgárháború ugyan tovább folyt : Lipót herceg, F. öcscse, erélyes ellenállást fejtett ki ; a cseh király elpártolt Lajostól, a pápa pedig átokkal sújtotta. Az ügyek ily kedvezőtlen fordulása arra bírta Lajost, hogy ifjúkori barátjával kibéküljön, ami a trausnitzi szerződés megkötésével (1325 márc. 13) meg is történt. F. törvényes uralkodónak ismerte el Lajost s arra kötelezte magát, hogy öcscseit is hódolatra fogja bírni. Erre Lajos engedelmével hazatért, de midőn a kibékülés Lipót makacsságán múlt, F., adott szavához híven, — neje könnyei dacára — fogságába visszatért. Lajos királyt ez az eset annyira meghatotta, hogy nagylelkű ellenfelével a régi barátságot megújította és oly szerződésre lépett vele, melynek értelmében közösen, testvéries egyetértésben fognák Németországot kormányozni. Miután pedig e megegyezésben sem a pápa, sem a választófejedelmek nem akartak megnyugodni, 1326. jan. 7-én Ulmban újabb szerződést kötöttek, mely Németország uralkodásával F.-t bizta meg azon időre, míg Frigyes-t