A Pallas nagy lexikona, 11. kötet: Közép-Magyal (1895)

L - Levakovic - Levallois-Perret - Levana - Levant - Levante - Levantei emelet - Levantei gubacs - Levantei tallér - Levantine - Levanzo - Lévárd - Levasseur - Levata - Lévay

Lévay — 464 — közgyűlésen, melynek képe igen becses olajfest­ményben lett a társaság huszonöt éves jubileumán megörökítve, a társaság vezérigazgatójává vá­lasztatott, s e díszes minőségben máig is a nagy és közbizalomnak örvendő intézet élén áll. A magy. tud. akadémiánál tízezer forintos alapít­ványt tett, melynek kamataiból felváltva külön­féle tárgyú, főleg nemzetgazdászati kérdésekre tűzetnek ki jutalmak ; alapító tagja lett a magyar írói segélyegylet­nek, melyre ötezer forintos ala­pítványt tett s a magyar hírlapírók nyugdíjinté­zetének ; pénztárnoka volt a Petőfi-szobor bizott­ságának, s főképen az ő tevékenységének s gyűjtő­szorgalmának köszönhető, hogy a szobor, a pesti Dunapart egyik dísze, létesült. Az általa alapított s vezetett biztosító intézet 25 éves jubileuma alkalmából tízezer forintos alapítványnyal járult a siketnémák országos alapjához ; továbbá Győr vármegyében, hol táplányi szép birtoka van, szin­tén tízezer forintot áldozott, bírta hálára a me­gyei tisztviselőket, kiknek segélyezésére ez ösz­szeget szánta. Alelnöke volt a nemzeti színház nyugdíjintézetének, s jelenleg is buzgó választmá­nyi tagja az országos honvédbizottságnak, s a földhitelintézet felügyelő bizottságának. Érdemei elismeréséül a király 1868. «kisteleki» előnévvel magyar nemessé, majd 1886 dec. 15. a főrendiház tagjává nevezte, hol a közgazdasági s közlekedés­ügyi bizottság tagja ; ugyancsak 1868 óta birja a harmadosztályú vaskoronarendet s az olasz király­sági korona-rend középkeresztjét. V. ö. Hazánk és Külföld 1866, 15, arcképpel , Magyarország és a nagyvilág, 1870, 20, arcképpel, Vasárnapi Ujs. 1863, 156. 4. L. Imre, a magyarországi kegyes tanító­rend főnöke, szül. Makón 1842 nov. 10., megh. Budapesten 1895 május 20. Iskoláit Temesvárt végezte ; a kegyes tanítórendbe lépett 1861-ben. Pappá szentelték 1867. Tanári működését már 1865. kezdte meg Vácott és folytatta Budapesten 7 évig. 1874. veszprémi gimnáziumi igazgató és házfőnök. 1887. budapesti gimnáziumi igazgató. Mint ilyen 1889. megalakította a budapesti kato­likus kört. 1891 juliusban rendfőnök lett. 1894 jul. 19 újra azzá választották. Irodalmi munkás­sága : Kalobiotika (Tiz felolvasás a társadalmi eszmékről, 1872). Szerkesztette a Veszprém című lapot, később alapította és szerkesztette a Vesz­prémi Közlönyt. Számos cikket irt a Tanügyi füzetekbe, értekezéseket az értesítőkbe stb. ζ—κ, 5. L. József, lírai költő, szül. Sajó-Szt.-Péteren (Borsod) 1825 nov. 18. (Az anyakönyvben nov. 24-re van téve születés­napja, de atyja 18-át, «Eugenius napját» irta be a bibliába, mindjárt születése után, tehát ez a hiteles adat.) Atyja L. Péter, anyja Dobai Szabó Juliánna szegénysorsú földmives mezei gazdák voltak, de mint a göröngyök közt az aranyszemcsék, a szellem és kedély fényes ado­mányai csillogtak az egyszerű emberekben­. Költő fiuk nekik tulajdonítja költői hivatásának ere­detét, s vallomása szerint anyja mély érzelmi világát és atyja életvidor bölcseségét örökölte mintegy egybeolvadottan. Egyébként a család szár­mazására nézve is nemes volt, az 1803. született apa még sokat tartott az armálisra, melyet egyik őse 1610 aug. 10. nyert II. Mátyás királytól, míg aa, aki a demokrata eszmékért küzdött, fiókjába zárva tartogatta a címeres levelet. Édesanyja sorsához képest olvasott nő volt ; a biblián és a zsoltáron kívül Berzsenyi, Csokonai és a Kis­faludyak verses könyveit is forgatta. Elemi tanul­mányait L. a szentpéteri ref. népiskolában, a gim­náziumi és felsőbb tanulmányokat a miskolci ref. líceumban végezte. Itt kezdett verseket írni. Első verse : A vitéz, 1843, a Garay Regélőjében jelent meg ; ezt követte A koszorú és aztán több is több felé. Erdélyi János, ki akkor kritikai lapszemlé­ben ismertette és bírálgatta a lapokban megjelent szépirodalmi dolgozatokat, mindjárt egypár verse után buzdító dicsérettel tüntette ki. Miskolcról 1846 jul. a német nyelv kedvéért a Szepességre ment. Késmárkon a jogi tanulmányokat Hunfalvy Páltól és Hunfalvy Jánostól hallgatta. A versel­getést ott is folytatta, ott lett tanulótársává és barátjává a gyermek-ifju, szép költői tehetségű, szerencsétlen Bozzai Pál (1. o.). Késmárkot 1847 jul. elhagyván, azon év nov.-ig Miskolcon Vadnay Károly atyjánál, a nagyhírű ügyvéd Vadnay La­josnál patvarista volt, akkor pedig Szemere Ber­talannal, Borsod vmegye követével, mint írnoka (kiskövet) Pozsonyba az országgyűlésre ment fel. Ott érték a márciusi napok (1848), tüzes hazafiúi költeményeket irt, Kossuthhoz is lelkes ódát. Sze­mere oldalától nem szakadt el többé. Az alkal­mazta a belügyminisztériumban a hivatalos Köz­löny szerkesztőségénél. Ily foglalkozásban élte és vándorolta át a forradalmat egészen a világosi fegyverletételig, mialatt az idők szelleméhez mért cikkeket és költeményeket irogatott a lapokba. Munkatársa volt a Vas Gereben Népbarátjának is, s e réven kötött belső barátságot Arany János­sal, aki ugyan a lap dolgozótársa és egyik szer­kesztője volt, Aradon vált meg Szemerétől. Az a nagy vasasládába zárt koronával Orsova felé, L. pedig motyócskájával az orosz táboron keresztül bujdosva Szt.­Péterre sietett. Szülei hajlékában töltötte az időt 1849 aug. közepétől 1850 februárig. Ekkor pesti barátai, különösen Székely József bátorítása folytán Pestre utazott, ahol az irodalom a levertség ájulásából mindjárt ocsúdni kezdett. A Császár Ferenctől szerkesztett Pesti Naplónál nyert alkalmazást mint újdonság- és tárcaíró, s ott foglalkozott 1852 júliusig. Ez idő alatt jutott a német, francia és angol költői irodalom közelebbi ismeretéhez. A magyar költészetnek akkortájt megalakult nem­zeti irányához csatlakozott. Reá is varázshatást gyakorolt Petőf lángszelleme, de még nagyob­bat és állandóbbat Arany teremtő ereje, művészi eredetisége és mélysége. Aranynak egyéniségé­hez is végtelenül ragaszkodott ; szerette benne is mint költészetében az egyszerűséget, az igazsá­got és valódiságot. Egyébként egyik nagy költő ha­tása alá sem rendelte saját egyéniségét, melynek a nemzeti és népies elem éppen ugy eredeti tulajdona volt, mint azokénak. 1850. a hires de Lagrange francia énekesnő a pesti színházban vendégszere­pelvén, lázas tetszéssel fogadta a közönség. L. ekkor Emlékdalok de Lag­range asszonynak cím­mel nyomatott ki egy kis füzetben néhány verset, melyeknek hangja leginkább a haza és a bujdosók sorsa feletti búsongásból fakadt , néhány dalt a Lévay

Next