A Pallas nagy lexikona, 11. kötet: Közép-Magyal (1895)
L - Levakovic - Levallois-Perret - Levana - Levant - Levante - Levantei emelet - Levantei gubacs - Levantei tallér - Levantine - Levanzo - Lévárd - Levasseur - Levata - Lévay
Lévay — 464 — közgyűlésen, melynek képe igen becses olajfestményben lett a társaság huszonöt éves jubileumán megörökítve, a társaság vezérigazgatójává választatott, s e díszes minőségben máig is a nagy és közbizalomnak örvendő intézet élén áll. A magy. tud. akadémiánál tízezer forintos alapítványt tett, melynek kamataiból felváltva különféle tárgyú, főleg nemzetgazdászati kérdésekre tűzetnek ki jutalmak ; alapító tagja lett a magyar írói segélyegyletnek, melyre ötezer forintos alapítványt tett s a magyar hírlapírók nyugdíjintézetének ; pénztárnoka volt a Petőfi-szobor bizottságának, s főképen az ő tevékenységének s gyűjtőszorgalmának köszönhető, hogy a szobor, a pesti Dunapart egyik dísze, létesült. Az általa alapított s vezetett biztosító intézet 25 éves jubileuma alkalmából tízezer forintos alapítványnyal járult a siketnémák országos alapjához ; továbbá Győr vármegyében, hol táplányi szép birtoka van, szintén tízezer forintot áldozott, bírta hálára a megyei tisztviselőket, kiknek segélyezésére ez öszszeget szánta. Alelnöke volt a nemzeti színház nyugdíjintézetének, s jelenleg is buzgó választmányi tagja az országos honvédbizottságnak, s a földhitelintézet felügyelő bizottságának. Érdemei elismeréséül a király 1868. «kisteleki» előnévvel magyar nemessé, majd 1886 dec. 15. a főrendiház tagjává nevezte, hol a közgazdasági s közlekedésügyi bizottság tagja ; ugyancsak 1868 óta birja a harmadosztályú vaskoronarendet s az olasz királysági korona-rend középkeresztjét. V. ö. Hazánk és Külföld 1866, 15, arcképpel , Magyarország és a nagyvilág, 1870, 20, arcképpel, Vasárnapi Ujs. 1863, 156. 4. L. Imre, a magyarországi kegyes tanítórend főnöke, szül. Makón 1842 nov. 10., megh. Budapesten 1895 május 20. Iskoláit Temesvárt végezte ; a kegyes tanítórendbe lépett 1861-ben. Pappá szentelték 1867. Tanári működését már 1865. kezdte meg Vácott és folytatta Budapesten 7 évig. 1874. veszprémi gimnáziumi igazgató és házfőnök. 1887. budapesti gimnáziumi igazgató. Mint ilyen 1889. megalakította a budapesti katolikus kört. 1891 juliusban rendfőnök lett. 1894 jul. 19 újra azzá választották. Irodalmi munkássága : Kalobiotika (Tiz felolvasás a társadalmi eszmékről, 1872). Szerkesztette a Veszprém című lapot, később alapította és szerkesztette a Veszprémi Közlönyt. Számos cikket irt a Tanügyi füzetekbe, értekezéseket az értesítőkbe stb. ζ—κ, 5. L. József, lírai költő, szül. Sajó-Szt.-Péteren (Borsod) 1825 nov. 18. (Az anyakönyvben nov. 24-re van téve születésnapja, de atyja 18-át, «Eugenius napját» irta be a bibliába, mindjárt születése után, tehát ez a hiteles adat.) Atyja L. Péter, anyja Dobai Szabó Juliánna szegénysorsú földmives mezei gazdák voltak, de mint a göröngyök közt az aranyszemcsék, a szellem és kedély fényes adományai csillogtak az egyszerű emberekben. Költő fiuk nekik tulajdonítja költői hivatásának eredetét, s vallomása szerint anyja mély érzelmi világát és atyja életvidor bölcseségét örökölte mintegy egybeolvadottan. Egyébként a család származására nézve is nemes volt, az 1803. született apa még sokat tartott az armálisra, melyet egyik őse 1610 aug. 10. nyert II. Mátyás királytól, míg aa, aki a demokrata eszmékért küzdött, fiókjába zárva tartogatta a címeres levelet. Édesanyja sorsához képest olvasott nő volt ; a biblián és a zsoltáron kívül Berzsenyi, Csokonai és a Kisfaludyak verses könyveit is forgatta. Elemi tanulmányait L. a szentpéteri ref. népiskolában, a gimnáziumi és felsőbb tanulmányokat a miskolci ref. líceumban végezte. Itt kezdett verseket írni. Első verse : A vitéz, 1843, a Garay Regélőjében jelent meg ; ezt követte A koszorú és aztán több is több felé. Erdélyi János, ki akkor kritikai lapszemlében ismertette és bírálgatta a lapokban megjelent szépirodalmi dolgozatokat, mindjárt egypár verse után buzdító dicsérettel tüntette ki. Miskolcról 1846 jul. a német nyelv kedvéért a Szepességre ment. Késmárkon a jogi tanulmányokat Hunfalvy Páltól és Hunfalvy Jánostól hallgatta. A verselgetést ott is folytatta, ott lett tanulótársává és barátjává a gyermek-ifju, szép költői tehetségű, szerencsétlen Bozzai Pál (1. o.). Késmárkot 1847 jul. elhagyván, azon év nov.-ig Miskolcon Vadnay Károly atyjánál, a nagyhírű ügyvéd Vadnay Lajosnál patvarista volt, akkor pedig Szemere Bertalannal, Borsod vmegye követével, mint írnoka (kiskövet) Pozsonyba az országgyűlésre ment fel. Ott érték a márciusi napok (1848), tüzes hazafiúi költeményeket irt, Kossuthhoz is lelkes ódát. Szemere oldalától nem szakadt el többé. Az alkalmazta a belügyminisztériumban a hivatalos Közlöny szerkesztőségénél. Ily foglalkozásban élte és vándorolta át a forradalmat egészen a világosi fegyverletételig, mialatt az idők szelleméhez mért cikkeket és költeményeket irogatott a lapokba. Munkatársa volt a Vas Gereben Népbarátjának is, s e réven kötött belső barátságot Arany Jánossal, aki ugyan a lap dolgozótársa és egyik szerkesztője volt, Aradon vált meg Szemerétől. Az a nagy vasasládába zárt koronával Orsova felé, L. pedig motyócskájával az orosz táboron keresztül bujdosva Szt.Péterre sietett. Szülei hajlékában töltötte az időt 1849 aug. közepétől 1850 februárig. Ekkor pesti barátai, különösen Székely József bátorítása folytán Pestre utazott, ahol az irodalom a levertség ájulásából mindjárt ocsúdni kezdett. A Császár Ferenctől szerkesztett Pesti Naplónál nyert alkalmazást mint újdonság- és tárcaíró, s ott foglalkozott 1852 júliusig. Ez idő alatt jutott a német, francia és angol költői irodalom közelebbi ismeretéhez. A magyar költészetnek akkortájt megalakult nemzeti irányához csatlakozott. Reá is varázshatást gyakorolt Petőf lángszelleme, de még nagyobbat és állandóbbat Arany teremtő ereje, művészi eredetisége és mélysége. Aranynak egyéniségéhez is végtelenül ragaszkodott ; szerette benne is mint költészetében az egyszerűséget, az igazságot és valódiságot. Egyébként egyik nagy költő hatása alá sem rendelte saját egyéniségét, melynek a nemzeti és népies elem éppen ugy eredeti tulajdona volt, mint azokénak. 1850. a hires de Lagrange francia énekesnő a pesti színházban vendégszerepelvén, lázas tetszéssel fogadta a közönség. L. ekkor Emlékdalok de Lagrange asszonynak címmel nyomatott ki egy kis füzetben néhány verset, melyeknek hangja leginkább a haza és a bujdosók sorsa feletti búsongásból fakadt , néhány dalt a Lévay