Palócföld, 1981 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1981 / 5. szám - KÖRKÉP - Madár János: Énekfogytiglan, Ladányi Mihály: Torkomban sóhajokkal; Utassy József: Pokolból jövet

nem tekinthető a történelemtől független, örök emberi kategóriának, sőt, „az éthosz talaja — ha ugyan­ez talaj! — a munka és tulajdon elkülönülésével létrejött szakadék”, amely antagonizmus a modern polgári tár­sadalomban az „anonim bűnösség” világá­ban a legerőteljesebb. „Mert vajon van-e és lehet-e bűn ott, ahol a politikai gazdaság­tan megbíráltan is tovább uralkodik az élet fölött, ahol a puszta készpénzfizetés minden erkölcsi sallangot leszaggat az em­beri viszonylatokról­­, s ahol minden em­bernek megvan az ára.” „Visszaadni a bűn nevét” morális és nemcsak jogi értelemben — sugallja, tehát az éthosz parancsa, a tör­ténelem viszont épenséggel a negativitás szerepét „törekszik elhallgatni”, s ezáltal igazolni. „A kanti, hegeli, marxi tudás a rossz szerepéről a történelemben minden bizonnyal a legnehezebben elviselhető igaz­ság” — írja Ancsel Éva. „De nem is arról van szó elsősorban, hogy hogyan viseli ezt a tudást a szubjektum maga, hanem arról, hogy hogyan lehet és kell ismerni a rossz szerepét mindenfajta rossznak a fatalizálása és a mindenkor fennálló viszonyok apológiája nélkül. Nyilvánvaló, hogy ez a tudás nem »■ bontható le" oly módon, hogy ennek alapján az ember rezignáltan rábólintson mindenre, ami rossz, eleve föltételezve, hogy az hajtó­ereje a haladásnak.” De ha egyáltalán elismerjük a ne­gativitás „történelmi küldetését”, „ha meg­értjük, hogy lennie kell kufárságnak, ak­kor hogyan ítélhetünk a kufárok felett?” — fogalmazza konkrét kérdéssé Ancsel az em­ber dilemmáját és így válaszol: „Azt hi­szem, semmi sem lehetetlenebb, mint azt képzelnünk, hogy lehet létezni az emberélet közegében és nem hátrahőkölni az emberi aljasságtól, belátván, hogy a világtörténelmi fejlődés szempontjából »végső soron« semmi jelentősége nincsen — ha ugyan nem tölt be éppen előrehajtó szerepet. Legalább annyi­ra lehetetlen ez, mint a fordítottja: az em­berélet mércéit alkalmazni arra, amit tör­ténelemnek szoktunk nevezni. Mert — ahogy Marx írja — az elidegenülés lényegében van megalapozva, hogy a nemzetgazdaság­tan és a morál ellentétes mércét alkalmaz az emberre. De mit tehet és mit tegyen maga az ember? Nem alkalmazhatja ember­életének mércéit a történelemre, de azért le sem mondhat róluk. Alkalmazni lehet és kell tehát az éthoszt az élet dimenzióiban.” A történelmi progresszió és az éthosz el­lentmondásos viszonya ugyanakkor megenge­di — sőt feltételezi — az értelmes cselekvés lehetőségét akkor is, „ha nincs, mert adott esetben nem lehet összhangban az éthosz princípiumával, így válhat elkerülhetetlenné adott helyzetben az erőszak választása, vagy olyan érdekeltségek mozgásba hozatala, ame­lyek közvetlenül nem segítik elő az emberek összetartozásának erősödését. Csakhogy min­dezt valóban tudva kell tenni, mert ez a tu­dás, az ilyenkor elkerülhetetlenül vállalt el­lentmondásnak a tudása lehet csak biztosí­ték arra, hogy ne váljék megszokottá az, ami puszta kényszerűség. Még fontosabb, hogy ne stilizálódjék heorikus tetté, a forradalmi magatartás kritériumává.­ Az ideiglenesen fölfüggesztett, de érvényében meg nem ta­­még nem involválja az éthoszt — és megfor­­gadott éthosznak nem szabad a felejtés sor­sára jutnia. A történelmi progresszió és az emberi éthosz követelményeinek kereszte­ződését éppen azért szükséges újrafogalmazni, mert a lehetséges összhang illúziója a tévutak egyik gyakori forrása. Ami progresszív, az még nem involválja az éthoszt — és megfor­dítva sem. Az éthosz egyeduralmának, egye­düli vezérelvként való működésének hiedel­me ilyen vagy amolyan formában tolsztoja­­nizmushoz vezet, ennek ellenpólusa pedig vak behódolást jelenthet annak a kényszerűség­nek, hogy osztálytársadalmi viszonyok ellen csak osztálytársadalmi eszközökkel lehet föl­lépni.” A történelem és az éthosz „kereszteződé­sének” leírását szolgálja Ancsel gondolat­­menetében az egyértelműség kategóriája is. „Az egyértelműséget olyan princípiumként működő bizonyosságnak tekintem, mely megítélési bázist, cselekvést meghatározó el­vet jelent, de nem kötelező — másokra, avagy mindenkire kötelező — célt. Olyan bizonyosság ez, amely nem zárja ki a szkep­szist. Úgy gondolom — írja —, lehetséges metrioszt (középértéket) keresni és találni az egyértelműség, avagy a bizonyosság és a szkepszis között. Sőt, ez szükséges is, hogy a bizonyosság ne merevedjék rögeszmévé és ne változzék hitté. Mert a bizonyosság nem tudás és nem hit. Eredhet tudásból, akkor sem azonos vele. A bizonyosság lényegében az, aminek alapján igent mondunk, vagy nemet, magunkévá fogadunk vagy eltaszí­tunk.” Ancsel — lényegében egész könyvé­vel — arra keresi a választ, hogy „nyújt-e a marxizmus egyértelműséget az éthosz szá­mára — s vajon ez kimerül-e a kommuniz­mus ígéretében?” Arra a következtetésre jut, hogy a marxizmusban van ilyen bizonyos­ság, „mely nem tagadás, nem posztulálás, ha­nem fölismerés, amely gyakorlati követelést implikál és szemléletet, életvitelt is megha­tározó princípiummá lehet. Ez az egyszerű fölismerés úgy fogalmazható meg, hogy a tárgyi-anyagi gazdaság létrehozóinak ki­­semmizettsége, alárendeltsége nem lehet a világ rendje, hanem megszüntetendő és meg­szüntethető történelmi állapot, mely ellent­mondások és szenvedések egész sorának alap­ját jelenti... Ez az egyértelműség meghatároz­hatja az emberi életvitelt és magatartást, s mivel az anonim bűnösség alapját föltárja, az éthosz helyét is kijelöli, szemben minden osz­tálytársadalmisággal. Kijelöli, de nem biztosítja ezt a helyet, s itt mégiscsak egy paradoxon­nal van dolgunk, mert nem lehet teljes kö­vetkezetességgel tagadni az osztálytársadal­miságot a benne élőknek, mégha föllépnek is ellene — ez a történelmi helyzet pedig valóban nem mentes a tragikumtól.” Ez magyarázza az emberi kapcsolatok konf­liktusait is, mert ahogyan „nem lehet föl­szólító módban beszélni arról, hogy az em­bernek mi iránt legyen szükséglete... nem lehet kötelességként, normaként szólni a szeretetről” sem. „Kontaktusok az emberek közt természetesen minden társadalomban létrejönnek, de sem az összetartozás föl­ismerését nem hozzák szükségképpen létre, im pedig az éthoszt. Nélkülük viszont ét­osz nem születhet... A polgári világ lakha­­ttlanságát az allegorikus érintkezés, a talá­rok formáját öltő beszéd torzító és kínzó atásai nélkül nem lehet teljesen megérteni, kik ilyenné teszik ezt a világot, azok is­­ szengenek benne, mint ahogy vergődnek lások gyanakvásának, vagy totális érdekte­­mségének hálójában; megfosztva a kölcsö­­ös egymást ismerés nélkülözhetetlen örö­­jétől... Az összetartozás... sem éthosz még, óként a kontaktusteremtés képessége sem. ie nélküle éthosz sem születhet, mert az a­egmagányosabb emberi lény tettében is mások idegenségének tagadása, a határok le­­b­ontása. Annak kinyilvánítása, hogy az asz­­álytársadalmiság nem mindenható, evésbé természetes, így őrzi az éthosz meg az eberi lényeget, így mutat túl a jelen kor­dáin a jelenben, kioldozva az élet ne érdezze, hogy mennyi időre —, a morális zűkösség béklyóiból. . . Ancsel Éva tanulmánya nem könnyű ol­­asmány, de gondolatmenetét követni ka­­látozó vállalkozás, hisz — mint ahogyan a dátumok is jelezhetik - nem csak az eti­­ai kérdésekben leszünk tájékozottabbak al­óla, hanem lehetőségeinkről, feladatainkról­­ s ami megvalósításuk feltétele — önma­­gnkról tudunk meg sok újat, emberi ter­­mészetünk eddig nem — vagy nem így ímert vonását. írásában tiszteletet paran­­soló szellemi elődök (egyebek közt Kant és legel, Marx és Engels, Heidegger és Niet­­sche, Iszaak Babel, Dosztojevszkij, Franz Jafka, Thomas Mann, Ady, A‘te l1?! ,ukács György) igazoljak —szavaikkal, vagy álkod­T + án­ 7'É»+ (Magvető, 1981.) Csongrády Béla Énekfogytiglann LADÁNYI MIHÁLY: TORKOMBAN SÓHAJOKKAL UTASSY JÓZSEF: POKOLBÓL JÖVET A két könyv rokonságot mutat egymással, tartalmi, hangulati, nyelvi megformálási szempontból egyaránt. Jól megfigyelhető bennük például a haza—költészet—szerelem hármas egysége. A visszafogottság, befelé­­fordulás, torokhangra emlékeztető megszóla­lások — amelyeket kimutathatunk a szerzők korábbi köteteihez képest — ugyancsak test­véri kapcsolatot mutatnak. „Kifulladva,/ amikor már zihál a tüdő,/ mikor már pislákol csak az élet,/ az embert/ elhagyják ellenségei” —Ladányi: Kifulladva; „Utolsó tantuszommal,/ a tele­­holddal hívom föl a figyelmed:/ úgy dől be­lőlem a dögszag,/ mint egy fölakasztott ku­tyából.” — Utassy cím nélküli keresztversé­ből. Ezek az idézetek — és a két könyv ha­sonló költeményei — azt igazolják, hogy a létérzékelés dimenziói a személyesség irá­nyába mozdultak el; veszített erejéből a Pe­tőfire emlékeztető lobogás; az indulatok he­lyét elfoglalja az emberi értékekért való pe­reskedés. Amikor ezeket a tényeket meg­állapítjuk, eszünkbe jut az a Ladányi, aki a mindennapok ellen nyílt lázadásokat ve­zetett; kiskocsmákban, vidéki állomásokon írta verseit; a be nem illeszkedések villoni értelmében élt. Ugyanakkor megjelenik előt­tünk a Tüzem, lobogóm Utassyja is: szoci­ális-erotikus lendülettel, nyers szókimondás­sal, ítélkező gesztusokkal, páratlan hetyke­séggel. Még a második kötetében (Csillagok árvája) is találunk bőven olyan költeménye­ket, amelyekben váteszi kinyilatkoztatással szólal meg. Mi az oka, hogy a fiatalság min­dent elsöprő, mámoros dala visszafojtott torokhanggá változott? Elsősorban elhatalma­sodó betegsége. Mindezt tetézte a körforgás reménytelenségének felismerése, ami egyre hatalmasodó hiányt vált ki belőle. Különö­sen, amióta Nagy László, Kormos István meghalt. Tőlük versben is búcsúzik: „Hát megnyílt a föld alattad, Pistám!/ Már méte­res lehet szakállad./ Érted én, árván maradt tanítvány,/ üvölthetnék, mint a vadállat.”;/ „kikeleti zöldözönben vigyázlak világba öl­tözötten/ orcámra permeteg bánat nem kell! fájdalom vizének ott a tenger/ZENG HANT ALÓL IS ZENG/ A SZAVAD ZENG”. Az Ezüst rablánc ciklusban olvashatjuk az Eset, Aki maga elé mered, Félek már, Halálra váltan, Daltalanul, Holtpont, Szárnyasoltár, A mélységekről című verseket is, amelyekből szintén a megrendültség, a pokol, a megfeszí­­tettség megéltsége tör fel. emelni Utassy József címadó Külön ki kell versét — Po­kolból jövet. Nem csak a ciklusnak, hanem a kötetnek is egyik legmegrázóbb darabja: „Jövök a pokolból,/ kór tüze ragyogtat, megettem egy mázsa gyógyszert,/ mégsem enyhül kínom./ Jövök a pokolból,/ immáron öt m­éve; úgy járok én oda, mintha/ ottho­nomba mennék./ Otthonomba, végleg/ té­bolydába zárva:/ ments meg engem, ifjúsá­gom,/ te egyetlen árva.” Ladányi Mihály sóhajainak okát nem könnyű kitapintani. Abban biztosak lehe­tünk, hogy a csalódásai közrejátszanak. Bertha Bulcsúnak így vall az írók műhelyé­ben című interjúkötetben: „Sajnos, az úgy­nevezett munkásosztály sok esetben köve­tője a kispolgárságnak. Rossz véleményem van a kispolgári vircsaftról, ami berág­hatja magát a mozgalomba... Azzal le kel­lett számolnom, hogy én érvényes recepteket tudok adni a jövő csinálásához... Az emberek­ben van egy bizonyos közöny és gyávaság... A legnagyobb hazai gond szerintem az ér­dektelenség, az, hogy az emberek cinikusak a társadalom menetével szemben... Nera év­ 27

Next