Palócföld, 1981 (15. évfolyam, 1-6. szám)

1981 / 1. szám - VÁLTOZÓ VALÓSÁGUNK - Bérczes László: "Cigány mindig lesz"

„Cigány mindig lesz” BESZÉLGETÉS EGY FILMRŐL Kunmadaras, 1980. március. A községi mo­ziban a Balázs József kisregényéből készült új magyar filmet vetítik, a Koportóst. A ve­títés után beszélgetés lesz Gyarmathy rendezővel és Rostás Mihály nagyecsedi Lívia ci­gányemberrel, a film főszereplőjével. A szer­vezés első része jól sikerült, minden jegyet eladtak. Igaz, jó néhányat „csak a brigádok­ra lehetett rásózni”, így aztán a mozivezető izgul, jönnek-e majd az emberek. kurrencia is igen nagy: a vendéglőben A kon­­ma­­gyar nótaest, a tévében Kék fény. Végül is várakozáson felüli létszámban összejövünk. Háromnegyedház előtt kezdődik a vetítés. Az első 8—10 sorban csak cigányok ülnek, hátul a „magyarok”. Ha a filmről akarunk valamit megtudni, az alábbi beszélgetés csalódást kelthet. Ez már az egyoldalú helyzetből is következik: ebben a „cigányfaluban” a Koportos mint „cigány­film" fog szerepelni, holott hitem szerint nem az. Esztétikai fejtegetések, mély elemzések nem hangzanak el, a film értékeiről, esetle­ges hiányosságairól sem derül ki sok. A bennfentes kritikákban — joggal — agyon­idézett Sziszifuszról itt nem lesz szó. Annál több a faji előítéletről, erkölcsi béklyóinkról, a pénzről, életmódunk, gondolkodásunk vég­letes különbségeiről. Hogy egy ankéton miről beszélnek az em­berek, az nemcsak a művet jellemzi, de a kort és a közeget is, ahol mindez elhangzik. 1980. telén egy kis faluban a következőkről volt szó: I. VITÁRA VÁRVA­ ­ A majdani vitára várva, magnetofonnal felvértezve, kényelmesen elterpeszkedek széken, és nézem a filmet. És elmulasztom a a lényeget. Mikrofonnal a kézben most kellene a cigányok közé mennem. Mert ők viszont nem várnak a vitára. Nem fontolgatnak, ha­nem azonnal reagálnak. Nem várják ki a be­szélgetést, hogy majd, egyszer-háromszor is meggondolva , elmondhassák véleményüket. A képpel élő kapcsolatban, állandó és aktív részvétellel végigfecsegik-röhögik-kiabálják a vetítést. A filmben elhangzó mondatokra, kérdésekre, ütésekre a vászonhoz tapasztott idegszálaikon azonnal érkezik a válasz. Ezek­ről maradok le, amikor utólagos okos nyilat­kozatokra várok. Lemaradok az „illetlen sza­vakról”, amik a halott asszony mosdatását kísérik. A kétségbeesett és reménytelen kí­sérletről, amivel a főhőst figyelmeztetik: — Vigyázz csávó, viszik a pénzed! A kaján és olcsó szellemeskedés nyilairól, melyek a fo­lyóba lépő meztelen cigányt célozzák. A bán­tó és durva röhögésről, amivel a vesszőért vergődő és elbukó cigány Sziszifuszt kínoz­zák. És a mozi ártatlan sötétjéből is félelme­tesen hangzó fenyegetésről, ami a Balog Mi­hályt sárba tapoló Bogdánnak szól: — A kurva anyádat! Találkozunk még haver! Ezekre emlékszem. Sok más megjegyzéssel együtt a vetítés közben hangzottak el, mi­közben én a filmet néztem és a vitára vár­tam­. II. A VITA Vége a vetítésnek. Senki nem mozdul, lát­ni akarják a vendégeket Amint Rostás Mi­hály belép, a cigányok felugrálnak, tapsol­nak és Mihály köré gyűlnek. Egymás szavá­ba vágva kiabálnak. A rendező vet véget a zűrzavarnak. Gyarmathy Lívia: — Azt javaslom, akit érdekel egy beszélgetés, az maradjon itt. Ül­jenek le és adjuk meg a tiszteletet egymás­nak azzal, hogy végighallgatjuk a másikat! A cigányok többsége nagy üvöltéssel vis­­­szamegy a helyére. Kb. ötvenen lehetnek. Ülnek, mégis állandó az alapzaj. Sustorgás, kuncogás, széknyikorgás .­­ A magyarokban is megvan a hajlandóság. Tétovázva téblá­­bolnak. De, amikor látják, mennyi cigány marad, győz a félsz és büszkeség. Hazamen­nek. Néhányan azért így is előreszivárognak és közénk ülnek. „őshagyományok” Fiatal cigány asszonyka kezdi: — Nekem tetszett a film, valóság volt. Lényegibe ér­tettem is, egy ember sorsáról szólt, aki itt áll előttünk. Bemutatta, hogy úgy él, ahogy mi élünk. Szeretném elolvasni a könyvet is. Rostás Mihály: — Hát persze, hogy úgy élek. Munkásember vagyok, építőipari dol­gozó. Láttátok a filmben, meghalt a felesé­gem, haza kell mennem. De nem tudtam eleget tenni, hogy olyan temetést csináljak, amilyet a szívem diktál. Mert én azt szeret­tem vóna, hogy talán híre menjen a világ­ban. De elfogyott a pénzem, meg, ahogy lát­tátok, el is loptak belőle (röhögés). Szeret­tem vóna, de nem vet hozzá módom. Nagybajuszú öreg cigány: — Na jó, szaki­­kám, nincs semmije, de a pénzt meg a fele­sége kezébe tette! R. M.: — Nézze, átaljába, hogy cigányosan fejezzem ki magam, átaljába, ha önöknél meghal valaki, nem tesznek neki kiváltó pénzt? — Nem. R. M.: — Hát Szabolcs-Szatmár megyébe van ilyen őshagyomány. Halottal mindig tesznek kiváltó pénzt. Mer azért ki kell, hogy váltsa magát! Többen közbeszólnak: — Ilyet én még nem is hallottam! — Nálunk máshogy van. — Mifelénk csak a megszokott tárgyait szokták mellétenni az ágyba. Újra az öreg: — De lássa, nálunk nincs az se, hogy lemossák a nőt. Meztelen! Meg, hogy már rögtön táncolnak-danolnak . . . A fiatalasszony kisegíti: — Keresztapám, Seres Miklós, azt mondja, itt nem szokás az, hogy lemossák a halottat. Meg, hogy táncol­nak a virrasztalás közben. R. M.: — Nálunk ez így van. Tessék eljön­ni Szabolcs-Szatmárba, ott ősi hagyomány ez. Akkor sírnak, amikor megszület egy cigány­­gyerek. Mert nem tudja, hogy mire nő és mi­re fog a sorsa menni. Akkor örülnek, amikor meghal, hogyhát valóban jól járt, és nem szenved tovább, Így aztán átaljába olyan ha­lott nincs, hogy meg ne mossák. Aki meghal becsületesen, annak csak lemossák legalább az arcát. Nálatok ez nincs meg? Úgy viszi­tek el, ahogy meghalt? Meztelen? A cigányok élénken tiltakoznak, sokan köz­bekiabálnak: — Dehogy meztelen! — Hát ru­hába! — Oszt mibe halt meg a felesége? R. M.: — Ugyan mibe? A ruhájába! (Ne­vetés, mindenki egyszerre beszél). — De jól mondja! — Jaj, de hülyéket kérdeztek! — Node idehallgasson, ez is egy gazember­ség vót ám. Valakit így megverni . . . (Zűrzavar, csak hangfoszlányokat lehet ki­venni. Felszabadultan, jókedvűen veszeked­nek, viccelődnek, bár a mondatok mögött hi­tetlenkedő gyanakvás is bujkál. Valami „kö­zülünk való ez még egyáltalán?”). Újra Mihály büszke-boldog hangja feszül a hangzavar fölé: — Na, most mondjátok meg, szeretnétek másik filmben is látni? — Én még ezt is megnézném még egyszer! Gyarmathy Lívia veszi át a szót: — Én pontosan tudom, hogy néhány jelenet — pél­dául, amikor Mihály meztelenre vetkőzik és átússza a folyót — magukban felháborodást kelt. Ennek ellenére vállalom ezt, és nagy hibának tartom, hogy az emberek kiszúrnak egy filmből két-három olyan dolgot, amihez nem szoktak hozzá, és így ítélkeznek. Ma­gyarország különböző területein, Dél-Dunán­­túlon, Szabolcs-Szatmárban, Biharban, min­denütt más-más a szokás. A filmben a ci­gányok saját kultúrájukat, saját templomu­kat, saját liturgiájukat jelenítik meg. Úgy látszik, ezt itt nem ismerik. Ha az itteni szo­kásokat mutattuk volna meg, a szabolcsi ci­gány kérdezhetné, miért éppen ezt ? A templom említése nagy meghökkenést kelt, izgatja mindenki fantáziáját, valaki meg is kérdezi: — Miféle templomról beszél? R. M.: — Kérem, átalják a Szabolcs-Szat­márba van egy olyan község, Nyírnadász, ahol nekünk, cigányoknak saját templomunk, sa­ját papunk van. Hallottátok ti ezt? Van még Magyarországon olyan község, ahol cigány­­templom van? Na, most mondjátok meg. Gy. L.: — Az épületet is maguk a cigá­nyok építették! R. M.: — Nekem is 509 — ötszáz! — fo­rintomba vótt . . . Mondjuk 250-et adtam ab­ba az időbe, amikor szedték a pénzt, de má­ma az kitesz 500-at. A nyírhodászi templomnak híre van, nagyon távol, cigány­még külföldeken is! — Cigány-e a papjuk, akiről itt szó esett? R. M.: — Kérem, az egy magyar pap. — És milyen vallást prédikál? R. M.: — Görög katolikust. De úgy beszél cigányul, mint én. Úgy énekel, mint én. Olyan 25 éve, hogy ez a pap a cigányságé. Van kántor is, az cigány. — De akkor miért külföldi színész játszot­ta a filmben? Gy. L.: — Jogos a kérdés, de ez egy já­tékfilm, nem dokumentumfilm. Ha észrevet­ték, hivatásos színészek is játszottak . . . — A Bencze Ferenc. Gy. L.: — Tehát felesleges számon kérni a hodászi papot, mert valószínű, hogy ez a szí­nész jobban el tudta játszani. — Élethű volt a játéka, az igaz. Meg lehe­tünk vele elégedve. Pénz, pénz, pénz Témát váltunk. Egy régóta feszengő, 35 év körüli férfi — nem cigány — rászánja magát és átveszi a szót. És ezzel messze ke­rül a remény, hogy ma este még a Műről, a Filmről is szó lehet. De figyeljünk, fontos dologról van szó: a pénzről. — Ez a film bemutatta azt a küzdelmet, hogyan akar ez az ember eleget tenni az ígéretének. Kezdődik a város forgalmával, ő ott dolgozik és kapja a hírt ugye, hogy meg­halt a felesége. És, ahogy utazik haza, őben­ne leperegnek azok a képsorok a múltról. Megérkezik, eleget kíván tenni a temetésnek. De elfogy a pénze. Azt mondta ugye, hogy 3500—4000 forintot keres és gyereke nincs. Bekövetkezett én úgy láttam, a haláleset és neki nem volt egy fillérje sem. Hát hogy képzelte ő ezt? Előtakarékosság nélkül ho­gyan akart megküzdeni az élet folyamán felmerülő nehézségekkel? Csak a mának él és nem gondol a holnapra! Önöknek mi véleményük erről az életformáról, ami egyre a inkább elharapódzók? Szükséges-e takarékos­kodni, hogy valamit elérjünk? (A cigányok kezdenek unatkozni. Beszélgetnek, felállnak, járkálnak, nevetgélnek). És még valamit. Úgy kellett volna ezt filmet rendezni, hogy ne csak az ő küzdel­­­mét mutassák egy óra hosszán keresztül. Va­lami látványosabbat kellett volna. Egy na­gyobb teret, közösséget, esetleg a munkahe­lyét, az ottani megbecsülést. Talán jobban kifejezte volna, hogy akarunk akkor rajta segíteni, nem zárkózunk el . . . Gy. L.: — Hát jó. Belemegyek ebbe az utcába, bár ez az anyagiakra vonatkozó kér­dés nem érinti a film lényegét. Ez az ember keres 3500 forintot. Ebből nem lehet olyan ragyogóan megélni, másrészt láthatta, hogy azt a kevés pénzét is ellopták. Egyébként is: takarékosság, vagy nem takarékosság? En­nek semmi köze a filmhez. Képes dühös in­dulatokat kiváltani, vagy nem, tetszik, vagy nem tetszik, ez érdekel. De megvan-e a ru­hája, rendesen áll-e rajta a kalap ... ez nem érdekel. 6

Next