Palócföld, 1981 (15. évfolyam, 1-6. szám)
1981 / 1. szám - VÁLTOZÓ VALÓSÁGUNK - Bérczes László: "Cigány mindig lesz"
„Cigány mindig lesz” BESZÉLGETÉS EGY FILMRŐL Kunmadaras, 1980. március. A községi moziban a Balázs József kisregényéből készült új magyar filmet vetítik, a Koportóst. A vetítés után beszélgetés lesz Gyarmathy rendezővel és Rostás Mihály nagyecsedi Lívia cigányemberrel, a film főszereplőjével. A szervezés első része jól sikerült, minden jegyet eladtak. Igaz, jó néhányat „csak a brigádokra lehetett rásózni”, így aztán a mozivezető izgul, jönnek-e majd az emberek. kurrencia is igen nagy: a vendéglőben A konmagyar nótaest, a tévében Kék fény. Végül is várakozáson felüli létszámban összejövünk. Háromnegyedház előtt kezdődik a vetítés. Az első 8—10 sorban csak cigányok ülnek, hátul a „magyarok”. Ha a filmről akarunk valamit megtudni, az alábbi beszélgetés csalódást kelthet. Ez már az egyoldalú helyzetből is következik: ebben a „cigányfaluban” a Koportos mint „cigányfilm" fog szerepelni, holott hitem szerint nem az. Esztétikai fejtegetések, mély elemzések nem hangzanak el, a film értékeiről, esetleges hiányosságairól sem derül ki sok. A bennfentes kritikákban — joggal — agyonidézett Sziszifuszról itt nem lesz szó. Annál több a faji előítéletről, erkölcsi béklyóinkról, a pénzről, életmódunk, gondolkodásunk végletes különbségeiről. Hogy egy ankéton miről beszélnek az emberek, az nemcsak a művet jellemzi, de a kort és a közeget is, ahol mindez elhangzik. 1980. telén egy kis faluban a következőkről volt szó: I. VITÁRA VÁRVA A majdani vitára várva, magnetofonnal felvértezve, kényelmesen elterpeszkedek széken, és nézem a filmet. És elmulasztom a a lényeget. Mikrofonnal a kézben most kellene a cigányok közé mennem. Mert ők viszont nem várnak a vitára. Nem fontolgatnak, hanem azonnal reagálnak. Nem várják ki a beszélgetést, hogy majd, egyszer-háromszor is meggondolva , elmondhassák véleményüket. A képpel élő kapcsolatban, állandó és aktív részvétellel végigfecsegik-röhögik-kiabálják a vetítést. A filmben elhangzó mondatokra, kérdésekre, ütésekre a vászonhoz tapasztott idegszálaikon azonnal érkezik a válasz. Ezekről maradok le, amikor utólagos okos nyilatkozatokra várok. Lemaradok az „illetlen szavakról”, amik a halott asszony mosdatását kísérik. A kétségbeesett és reménytelen kísérletről, amivel a főhőst figyelmeztetik: — Vigyázz csávó, viszik a pénzed! A kaján és olcsó szellemeskedés nyilairól, melyek a folyóba lépő meztelen cigányt célozzák. A bántó és durva röhögésről, amivel a vesszőért vergődő és elbukó cigány Sziszifuszt kínozzák. És a mozi ártatlan sötétjéből is félelmetesen hangzó fenyegetésről, ami a Balog Mihályt sárba tapoló Bogdánnak szól: — A kurva anyádat! Találkozunk még haver! Ezekre emlékszem. Sok más megjegyzéssel együtt a vetítés közben hangzottak el, miközben én a filmet néztem és a vitára vártam. II. A VITA Vége a vetítésnek. Senki nem mozdul, látni akarják a vendégeket Amint Rostás Mihály belép, a cigányok felugrálnak, tapsolnak és Mihály köré gyűlnek. Egymás szavába vágva kiabálnak. A rendező vet véget a zűrzavarnak. Gyarmathy Lívia: — Azt javaslom, akit érdekel egy beszélgetés, az maradjon itt. Üljenek le és adjuk meg a tiszteletet egymásnak azzal, hogy végighallgatjuk a másikat! A cigányok többsége nagy üvöltéssel visszamegy a helyére. Kb. ötvenen lehetnek. Ülnek, mégis állandó az alapzaj. Sustorgás, kuncogás, széknyikorgás . A magyarokban is megvan a hajlandóság. Tétovázva téblábolnak. De, amikor látják, mennyi cigány marad, győz a félsz és büszkeség. Hazamennek. Néhányan azért így is előreszivárognak és közénk ülnek. „őshagyományok” Fiatal cigány asszonyka kezdi: — Nekem tetszett a film, valóság volt. Lényegibe értettem is, egy ember sorsáról szólt, aki itt áll előttünk. Bemutatta, hogy úgy él, ahogy mi élünk. Szeretném elolvasni a könyvet is. Rostás Mihály: — Hát persze, hogy úgy élek. Munkásember vagyok, építőipari dolgozó. Láttátok a filmben, meghalt a feleségem, haza kell mennem. De nem tudtam eleget tenni, hogy olyan temetést csináljak, amilyet a szívem diktál. Mert én azt szerettem vóna, hogy talán híre menjen a világban. De elfogyott a pénzem, meg, ahogy láttátok, el is loptak belőle (röhögés). Szerettem vóna, de nem vet hozzá módom. Nagybajuszú öreg cigány: — Na jó, szakikám, nincs semmije, de a pénzt meg a felesége kezébe tette! R. M.: — Nézze, átaljába, hogy cigányosan fejezzem ki magam, átaljába, ha önöknél meghal valaki, nem tesznek neki kiváltó pénzt? — Nem. R. M.: — Hát Szabolcs-Szatmár megyébe van ilyen őshagyomány. Halottal mindig tesznek kiváltó pénzt. Mer azért ki kell, hogy váltsa magát! Többen közbeszólnak: — Ilyet én még nem is hallottam! — Nálunk máshogy van. — Mifelénk csak a megszokott tárgyait szokták mellétenni az ágyba. Újra az öreg: — De lássa, nálunk nincs az se, hogy lemossák a nőt. Meztelen! Meg, hogy már rögtön táncolnak-danolnak . . . A fiatalasszony kisegíti: — Keresztapám, Seres Miklós, azt mondja, itt nem szokás az, hogy lemossák a halottat. Meg, hogy táncolnak a virrasztalás közben. R. M.: — Nálunk ez így van. Tessék eljönni Szabolcs-Szatmárba, ott ősi hagyomány ez. Akkor sírnak, amikor megszület egy cigánygyerek. Mert nem tudja, hogy mire nő és mire fog a sorsa menni. Akkor örülnek, amikor meghal, hogyhát valóban jól járt, és nem szenved tovább, Így aztán átaljába olyan halott nincs, hogy meg ne mossák. Aki meghal becsületesen, annak csak lemossák legalább az arcát. Nálatok ez nincs meg? Úgy viszitek el, ahogy meghalt? Meztelen? A cigányok élénken tiltakoznak, sokan közbekiabálnak: — Dehogy meztelen! — Hát ruhába! — Oszt mibe halt meg a felesége? R. M.: — Ugyan mibe? A ruhájába! (Nevetés, mindenki egyszerre beszél). — De jól mondja! — Jaj, de hülyéket kérdeztek! — Node idehallgasson, ez is egy gazemberség vót ám. Valakit így megverni . . . (Zűrzavar, csak hangfoszlányokat lehet kivenni. Felszabadultan, jókedvűen veszekednek, viccelődnek, bár a mondatok mögött hitetlenkedő gyanakvás is bujkál. Valami „közülünk való ez még egyáltalán?”). Újra Mihály büszke-boldog hangja feszül a hangzavar fölé: — Na, most mondjátok meg, szeretnétek másik filmben is látni? — Én még ezt is megnézném még egyszer! Gyarmathy Lívia veszi át a szót: — Én pontosan tudom, hogy néhány jelenet — például, amikor Mihály meztelenre vetkőzik és átússza a folyót — magukban felháborodást kelt. Ennek ellenére vállalom ezt, és nagy hibának tartom, hogy az emberek kiszúrnak egy filmből két-három olyan dolgot, amihez nem szoktak hozzá, és így ítélkeznek. Magyarország különböző területein, Dél-Dunántúlon, Szabolcs-Szatmárban, Biharban, mindenütt más-más a szokás. A filmben a cigányok saját kultúrájukat, saját templomukat, saját liturgiájukat jelenítik meg. Úgy látszik, ezt itt nem ismerik. Ha az itteni szokásokat mutattuk volna meg, a szabolcsi cigány kérdezhetné, miért éppen ezt ? A templom említése nagy meghökkenést kelt, izgatja mindenki fantáziáját, valaki meg is kérdezi: — Miféle templomról beszél? R. M.: — Kérem, átalják a Szabolcs-Szatmárba van egy olyan község, Nyírnadász, ahol nekünk, cigányoknak saját templomunk, saját papunk van. Hallottátok ti ezt? Van még Magyarországon olyan község, ahol cigánytemplom van? Na, most mondjátok meg. Gy. L.: — Az épületet is maguk a cigányok építették! R. M.: — Nekem is 509 — ötszáz! — forintomba vótt . . . Mondjuk 250-et adtam abba az időbe, amikor szedték a pénzt, de máma az kitesz 500-at. A nyírhodászi templomnak híre van, nagyon távol, cigánymég külföldeken is! — Cigány-e a papjuk, akiről itt szó esett? R. M.: — Kérem, az egy magyar pap. — És milyen vallást prédikál? R. M.: — Görög katolikust. De úgy beszél cigányul, mint én. Úgy énekel, mint én. Olyan 25 éve, hogy ez a pap a cigányságé. Van kántor is, az cigány. — De akkor miért külföldi színész játszotta a filmben? Gy. L.: — Jogos a kérdés, de ez egy játékfilm, nem dokumentumfilm. Ha észrevették, hivatásos színészek is játszottak . . . — A Bencze Ferenc. Gy. L.: — Tehát felesleges számon kérni a hodászi papot, mert valószínű, hogy ez a színész jobban el tudta játszani. — Élethű volt a játéka, az igaz. Meg lehetünk vele elégedve. Pénz, pénz, pénz Témát váltunk. Egy régóta feszengő, 35 év körüli férfi — nem cigány — rászánja magát és átveszi a szót. És ezzel messze kerül a remény, hogy ma este még a Műről, a Filmről is szó lehet. De figyeljünk, fontos dologról van szó: a pénzről. — Ez a film bemutatta azt a küzdelmet, hogyan akar ez az ember eleget tenni az ígéretének. Kezdődik a város forgalmával, ő ott dolgozik és kapja a hírt ugye, hogy meghalt a felesége. És, ahogy utazik haza, őbenne leperegnek azok a képsorok a múltról. Megérkezik, eleget kíván tenni a temetésnek. De elfogy a pénze. Azt mondta ugye, hogy 3500—4000 forintot keres és gyereke nincs. Bekövetkezett én úgy láttam, a haláleset és neki nem volt egy fillérje sem. Hát hogy képzelte ő ezt? Előtakarékosság nélkül hogyan akart megküzdeni az élet folyamán felmerülő nehézségekkel? Csak a mának él és nem gondol a holnapra! Önöknek mi véleményük erről az életformáról, ami egyre a inkább elharapódzók? Szükséges-e takarékoskodni, hogy valamit elérjünk? (A cigányok kezdenek unatkozni. Beszélgetnek, felállnak, járkálnak, nevetgélnek). És még valamit. Úgy kellett volna ezt filmet rendezni, hogy ne csak az ő küzdelmét mutassák egy óra hosszán keresztül. Valami látványosabbat kellett volna. Egy nagyobb teret, közösséget, esetleg a munkahelyét, az ottani megbecsülést. Talán jobban kifejezte volna, hogy akarunk akkor rajta segíteni, nem zárkózunk el . . . Gy. L.: — Hát jó. Belemegyek ebbe az utcába, bár ez az anyagiakra vonatkozó kérdés nem érinti a film lényegét. Ez az ember keres 3500 forintot. Ebből nem lehet olyan ragyogóan megélni, másrészt láthatta, hogy azt a kevés pénzét is ellopták. Egyébként is: takarékosság, vagy nem takarékosság? Ennek semmi köze a filmhez. Képes dühös indulatokat kiváltani, vagy nem, tetszik, vagy nem tetszik, ez érdekel. De megvan-e a ruhája, rendesen áll-e rajta a kalap ... ez nem érdekel. 6