Palócföld, 1985 (19. évfolyam, 1-6. szám)
1985 / 1. szám - MÉRLEGEN - Endrődi Szabó Ernő: Félszárnyú szerelmeink. Simonyi Imre: Kettős szerelem
László, Lázár Tibor, Morvay Gyula, Orsós Jakab, Pécsi Gabriella, Pék Pál, Simon Mária, Szeles József, Takács László, Tóth Károly, Völgyi Ferenc. Ha látjuk a nevüket, figyelemmel és megérdemelt szeretettel forduljunk feléjük. Petőfi közel másfélszáz éve még így fogalmazott: „szabadság, szerelem”. Simonyi Imre ma, 1984-ben ezt írja: haza és szerelem. A szópárban kifejezett fogalmi-érzelmi lényeget, a valódi tartalmat azonban akkor ragadhatjuk meg a legpontosabban, ha az és-t elhagyva a két szót egybevont, önálló alakjában használjuk, így: hazaszerelem! Azaz: míg az előző megfogalmazásban (az idézett Petőfi-versben) a kettősség és az alárendeltségi viszony, addig az utóbbiban az egyenértékűség, a teljes egybeesés a szembeszökő. A módosulás miértjére adható válaszok sokféle gyökérből táplálkozhatnak, ám mindegyik egyetlen közös eredőre vezethető vissza: a haza és a szabadság állapota akkor és most. Amiként akkor, a nyolcszáznegyvenes években a haza fogalmának egyértelmű állandó jelzője a szabad, és elválaszthatatlan fogalompárja szabadság volt, akként most, a napjaink jelenévé változott történelmi létben s annak egy adott, pillanatnyi metszetében - vagyis az egyéni tapasztalássá sűrűsödött személyes történelem emberöltőket átívelő folyamatában - ugyanaz a fogalom a szerelem totalitását választja a létét (meglétét) jelentő tartalmak egyetlen lehetséges kinyilvánítási módjául, amiként a tárgyát-célját a Nőben fölölelő szerelem hiábavalósága, férfiÉs itt mondunk köszönetet a kötet gondos lektorainak, Fodor Andrásnak és Tüskés Tibornak. A szép kötetet Szekeres Emil tervezte, a sikerült fotókat Cservenka György készítette. Létrejött a Zala megyei Tanács VB művelődési osztály és Levéltár jóvoltából. Köszönet érte nekik is. BESSENYEI GYÖRGY emésztő csalárdsága az egyetlen, öröktől létező valóság, akként az Asszony képét magára öltő, lényét és tulajdonságait magába olvasztó vagy önnön lényegét asszonyisággá változtató - felnőttebb, teljesebb vonzalmat ébresztő Hon iránti szerelem sem részeltet másban, mint a hiábavalóság keserűségében; lettünk légyen bár okos vagy suta, hűtlen vagy öröklétig hűséges szeretők. De mégis, szólni, tenni érte - és ez a bizonyosság biztonságával tudható - csak így, már csak ebben a keserű, viszonzatlan szerelemben tehetünk. Körülbelül így, ennyiben írható föl, ez az alapképlete a Simonyi Imre költészete által közvetített világlátásnak. A szemlélet első közelítésben monolitikusnak is tűnhet (a jelzőtől kizárólag félreértelmezhető mellékzöngéi miatt ódzkodom): a költő első kötete megjelenésétől (Tisztességes írás, Gyula, 1956) ugyanazokat az elemi erejű létélményeket fogalmazza versbe, újra és újra. Mind szélesebb indulattal, de mindig „belül valami fájdalmas körön”, mind kihívóbb őszinteséggel, de mindig föltétlen tisztességgel, olykor már-már görcsös, öntépő révületben, állandó „egyirányú menetelésben”: haza és szerelem, hazaszerelem! („Kiutazni valahová. A Lánnyal. Valahová. Talán épp a Hazába.’’) De honnan ez a maró keserűség, Félszárnyú szerelmeink Simonyi Imre: Kettős szerelem