Palócföld, 1985 (19. évfolyam, 1-6. szám)

1985 / 1. szám - MÉRLEGEN - Endrődi Szabó Ernő: Félszárnyú szerelmeink. Simonyi Imre: Kettős szerelem

László, Lázár Tibor, Morvay Gyula, Orsós Jakab, Pécsi Gabriella, Pék Pál, Simon Mária, Szeles József, Ta­kács László, Tóth Károly, Völgyi Fe­renc. Ha látjuk a nevüket, figyelem­mel és megérdemelt szeretettel fordul­junk feléjük. Petőfi közel másfélszáz éve még így fogalmazott: „szabadság, szere­lem”. Simonyi Imre ma, 1984-ben ezt írja: haza és szerelem. A szópárban kifejezett fogalmi-érzelmi lényeget, a valódi tartalmat azonban akkor ra­gadhatjuk meg a legpontosabban, ha az és-t elhagyva a két szót egybe­vont, önálló alakjában használjuk, így: hazaszerelem! Azaz: míg az elő­ző megfogalmazásban (az idézett Pe­­tőfi-versben) a kettősség és az aláren­deltségi viszony, addig az utóbbiban az egyenértékűség, a teljes egybeesés a szembeszökő. A módosulás miértjé­re adható válaszok sokféle gyökérből táplálkozhatnak, ám mindegyik egyet­len közös eredőre vezethető vissza: a h­aza és a szabadság állapota akkor és most. Amiként akkor, a nyolcszáznegy­­venes években a haza fogalmának egyértelmű állandó jelzője a szabad, és elválaszthatatlan fogalompárja szabadság volt, akként most, a nap­­­jaink jelenévé változott történelmi lét­ben s annak egy adott, pillanatnyi metszetében - vagyis az egyéni ta­pasztalássá sűrűsödött személyes tör­ténelem emberöltőket átívelő folyama­tában - ugyanaz a fogalom a szere­lem totalitását választja a létét (meg­létét) jelentő tartalmak egyetlen le­hetséges kinyilvánítási módjául, amiként a tárgyát-célját a Nőben föl­ö­lelő szerelem hiábavalósága, férfi­És itt mondunk köszönetet a kötet gondos lektorainak, Fodor Andrásnak és Tüskés Tibornak. A szép kötetet Szekeres Emil tervezte, a sikerült fo­tókat Cservenka György készítette. Létrejött a Zala megyei Tanács VB művelődési osztály és Levéltár jóvol­tából. Köszönet érte nekik is. BESSENYEI GYÖRGY emésztő csalárdsága az egyetlen, örök­től létező valóság, akként az As­­­szony képét magára öltő, lényét és tu­lajdonságait magába olvasztó­­ vagy önnön lényegét asszonyisággá változ­tató - felnőttebb, teljesebb vonzal­mat ébresztő Hon iránti szerelem sem részeltet másban, mint a hiábavalóság keserűségében; lettünk légyen bár okos vagy suta, hűtlen vagy öröklétig hűséges szeretők. De mégis, szólni, tenni érte - és ez a bizonyosság biz­tonságával tudható - csak így, már csak ebben a keserű, viszonzatlan szerelemben tehetünk. Körülbelül így, ennyiben írható föl, ez az alapképlete a Simonyi Imre költészete által köz­vetített világlátásnak. A szemlélet el­ső közelítésben monolitikusnak is tűn­het (a jelzőtől kizárólag félreértelmez­hető mellékzöngéi miatt ódzkodom): a költő első kötete megjelenésétől (Tisztességes írás, Gyula, 1956) ugyan­azokat az elemi erejű létélményeket fogalmazza versbe, újra és újra. Mind szélesebb indulattal, de mindig „be­lül valami fájdalmas körön”, mind ki­­hívóbb őszinteséggel, de mindig föl­­tétlen tisztességgel, olykor már-már görcsös, öntépő révületben, állandó „egyirányú menetelésben”: haza és szerelem, hazaszerelem! („Kiutazni valahová. A Lánnyal. Valahová. Ta­lán épp a Hazába.’’) De honnan ez a maró keserűség, Félszárnyú szerelmeink Simonyi Imre: Kettős szerelem

Next