Palócföld, 1990 (24. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 2. szám - MŰHELY - Szabó András: Idill Nedecen (Mikszáth olvasása közben) (tanulmány)
különvilágú idill győzedelmeskedik Kaufman Félix részvénytársasága felett. A társadalmi és történelmi fejlődés hozza magával, hogy később ugyanez az idilltípus, az „aranyemberben”, már távol a társadalmi folyamatoktól, egy Duna-ági szigeten jelenik meg újra, helyváltozásával érzékeltetve azt az illúzióvesztést, amely a nemességben a nemzeti kapitalizmus megvalósulási esélyeivel kapcsolatban jelentkezett. Már a korabeli kritikát is erősen foglalkoztatta a regény főhősének, Pongrácz Istvánnak személye. Mi az ő szerepe a regényben? Ki ő tulajdonképpen? A legtöbb kritika, tanulmány elfogadta a különc ember történetét, s az egész műben nem is látott mást, mint a mesét, mely egyaránt szól gyereknek és felnőttnek. Végül is mi Pongrácz? Különc? Magyar Don Quijote? Egyszerű bolond? A félfeudális magyar társadalom szimbóluma? A magasabb erkölcsiséggel ítélkező ember? Kezdetben, mint hóbortos, különcködésre hajlamos ember, jelenik meg előttünk Pongrácz gróf. Az ősök cselekedetei, a nagy múltú család történetének csodálatos legendái elkápráztatják a késői utódot. „Olyan ez a családi történelem, mint egy mélységes tó. Aki belenéz, aki belemereng, ha nincs erős feje, megszédül. És István grófnak nem volt erős feje és nagyon belenézett.” A XIX. század végén a nedeci várban Pongrácz gróf életre kelti a régmúlt idők világát. Parasztjainak használatául szétosztja földjeit, rétjeit, s azok ennek fejében kötelesek részt venni a nagyúr várjátékaiban. Kürtszóra minden kapás megjelenik a várudvaron, átvedlenek katonákká, s már kezdődik is a háborúsdi. Úgy tűnik, Pongrácz ugyanannak az eltűnőben levő oligarchavilágnak tagja, amelyről a kor másik regényírója, Justh Zsigmond rajzolt érzékletes képet a Foimusban. Az ő regényében figyelhetjük csak meg igazán, hogy a nedeci várúr kuriózumnak ható környezete a maga nemében egyáltalán nem volt egyedülálló, hogy a felvidéki udvarházak a Pongrácz „kastélyához” hasonló meglepetéseket tartogattak. Pongrácz várurasdi rögeszméjének tápláló forrása saját környezete, az a félfeudális maradványokkal terhelt társadalom, mely nemcsak az ő szűkebb pátriájára, de az egész országra jellemző volt. Ennek ellenére - úgy gondoljuk - mégsem fogadhatjuk el azt a kínálkozó, de leegyszerűsítő magyarázatot, mely szerint Pongrácz az anakronisztikus társadalom legreprezentánsabb képviselője a regényben. Pongrácz figuráján és történetén keresztül, Mikszáth mást akart elmondani. A történelmi osztályt ugyanis nemcsak a nedeci várúr képviseli a műben, hanem mellette a Behenczyek is. Ők azok, akik helyzetükből adódóan, már csak külsőségeikben élik múltjukat. A múlt, a nagy patrióta emlékek példaadó eszmeisége az ő számukra semmit nem jelent. Korruptak és gátlástalanok. Velük szemben áll Pongrácz, aki nemcsak külsőségeiben, de a megszállott emberek torz ambíciójával tartalmában is kísérletet tesz a régi évszázadok s a régi erkölcs felélesztésére. Az ősök szellemében cselekszik valahányszor, valamiben döntenie kell. Az udvarába került Apolka a Trnowszky-fivérek kezében csak játék vagyoni helyzetük fitogtatására. Pongrácznál kapja meg „haditúszként” igazi értékét. Amikor arról vitatkoznak, hogy emberséges cselekedet-e egy bolond kezébe adni a lányt, a budetini parancsnok ezt mondja Pongráczról: „Ha a Szent Erzsébet kötényébe esne, jobb helyen akkor se lenne. Tudod, milyen István, erkölcsben szigorú, lélekben tiszta. Ételben, italban nem lát nála szükséget, nevelteti, még férjhez is adja.” 7 °