Palócföld, 1990 (24. évfolyam, 1-6. szám)
1990 / 3. szám - Handó Péter: Oratórium
HANDÓ PÉTER Oratórium Feküdtem az ágyban, gondolat és érzet híján. A külvilág zajai egyre távolabbról és egyre tompábban szóltak; szívverésem betöltötte dobhártyámat. Végül beállt a csönd. A mennyezet kidudorodott az ég felé, fehér kupolává szívódott. Hangtalan szétrobbant. Éles fehér fény hasított szemembe, majd vörös, kék és sárga sziklák nyomultak az égboltra minden irányból - kitakarva a fényforrást. Testemet forró hullámok árasztották el. Végtagjaim zsugorodni kezdtek. Alkarom és lábszáram kígyókká változott, szétkúszott a sík négy irányába. A maradék tovább sorvadt, húzódott vállamba, ágyékomba. Nyakam eltűnt, fejem a testembe szívódott, szemem a mellbimbómra került. Ezüst- és aranyflitterek hulltak, bőrömre tapadtak. Fulladoztam. Egy kéz letörölte rólam a „pikkelyeket”, majd vércsekaromra hasonlító körmével köldökömbe kapaszkodott, szájat tépett hasamra. Bal szegletébe húzott egy darabka bélt nyelvnek. Fenekem,t megpaskolta, megcsípte, mint a gyerekek pofikáját a cukrosbácsi. Magamra hagyott. Hörgés hallatszott a hamuszürkévé vált falakból. Ótvaros arc hajolt két szemem közé. Megcsókolta mellkasom. A nyálas részről kiindulva szemöldököt kanyarintott egy Richardson által gyártott késsel. Torz alakok jöttek, megböködtek és eltűntek. Újra előkerültek és körbeálltak. Vigyorogtak. Víz zúdult rám. Ölbekaptak és leharapták végtagsorvadványaim. Tűzsárga szem villogott szemembe. Kézrőlkézre adogattak. Forgattak, majd elgurítottak egy rakás csikk mellé. Fölém terpesztett egy vörhenyes, mezítelen emberforma és homlokomra vizelt. Folyadéka marta kilógó nyelvemberem. Hasfal-hullámoztatással próbáltam menekíteni bélhurkám a húgyból. Mozgásomtól tátogó húsomra vécépapír-darabka tapadt. Parázsló csikkek szálltak, betakartak. Zsírom rotyogását hallottam, éreztem. Láttam, hogy kiköpök a meggyulladt szemétre. Kocsányon lógó, mosolygó szemgolyó lendült hozzám, csöppent levembe. Sejtettem----------eloltott: 1990. febr. 9