Palócföld, 2006 (40. évfolyam, 1-6. szám)

2006 / 2. szám - ÍRÓKRÓL, KÖLTŐKRŐL, NYELVRŐL - Gintli Tibor: Szépirodalmi műfajok napjainkban (tanulmány)

felszámolják az objektív igazságra vonatkozó igényt, s a befogadó kénytelen szá­mot vetni minden értelemtulajdonítás relatív érvényességével. Témánk szempont­jából az is jelentőséggel bír, hogy a műfaji hagyomány megidézése mellett, más irányban ható imitáció is szerephez jut a regényben. Meglehetősen látványos a Füst Milán A feleségem története című regényére történő rájátszás, illetve Jadviga szóla­mában Gárdonyi elbeszélő hangjának megidézése/parodizálása. Térey János Paulusa több mint egy évszázada tetszhalott műfajt támasztott új életre, amikor Puskin Anyeginét követve a verses regény műfajához nyúlt. Itt már maga a választott forma is szavatolja a műfaji köztességet, melyet azután az intertextualitás eljárásai, a pastiche, a paródia, az oda-vissza ható irónia emelnek hatványra. A Térey-féle verses regény még a puskini változatnál is tágabb formá­nak mutatkozik. Egyaránt megfér benne a teológiai „értekezés" és történelmi re­gény imitálása. A főhős, Pál mellett két másik névrokonnak, az apostolnak és a sztálingrádi ostromgyűrűbe zárt német hadsereg parancsnokának, Paulus tábor­noknak is fontos szerepet szán a narráció. A személyiség-megoszlás jegyében ugyanis e három figurának az összjátékában rajzolódik ki a középpontba állított alak arcképe. A történelmi regény újraéledését az utóbbi időben számos alkotás jelzi, ezek kö­zött említhető például Darvasi László A könnymutatványosok legendája című könyve vagy Márton László regénytrilógiája, a Testvériség. E romantikus eredetű műfaj bizonyos poétikai jellegzetességeinek játékos megidézését valószínűleg a történeti­ség újfajta megközelítése szabadította fel. Maga a történelem ebben az összefüg­gésben nem a múlt tényeinek tökéletesen objektív elbeszélése, hanem a narrációnak egy sajátos változata, melyből kizárhatatlanok a fikcionalizálás bizonyos aktusai.­ A történelem megalkotottságában szövegszerűvé válik, ami megnyitja annak a lehetőségét, hogy az irodalom és a történelem egy diskurzuson belül találkozzék egymással. A saját fikcionált jellegét reflektáló irodalom azzal a történelemmel alakít ki termékeny kapcsolatot, amely önmagát is alapvetően előállítottnak, meg­­írtnak tekinti. Mint az utóbbi példák is jelzik, a posztmodern tiszta műfajiságtól elforduló, a kü­lönböző műfaji elemeket szabadon megidéző és variáló eljárásai egyáltalán nem szegé­­nyítik el, hanem éppen ellenkezőleg bővítik és gazdagítják az irodalmi beszédmódok lehetőségeit. A napjaink irodalmában tapasztalható gazdag sokféleség megerősíti azt a meggyőződést, hogy a magyar irodalom történetének kortárs fejezete egyben annak egyik legkiemelkedőbb korszaka. Ezt már csak azért sem árt hangsúlyozni, mert a köztudatban még mindig eléggé elterjedt az a nézet, mely irodalmunk legjelentősebb időszakaként a Nyugat korát, sőt ezen belül is az első nemzedék alkotói évtizedeit tekinti, melyhez képest a későbbi fejleményeket hanyatlásként vagy visszaesésként értékeli, miközben éppen egy új irodalmi aranykor idejét éljük. JEGYZETEK: 1. Gérard GENETTE: Transztextualitás. Helikon, 1996/1-2, 82-90, i.h. 85. 2. GENETTE, I.m., 90. 3. Mihail Bahtyin: Az eposz és a regény (A regény kutatásának metodológiájáról) . Az irodalom elméle­tei III. szerk. THOMKA Beáta, Pécs, Jelenkor, 1997, 27-68, i.h. 28. 4. Hayden WHITE: A történelem terhe. Bp., Osiris, 1997, 70. 135

Next