Pannonhalmi Szemle 1939
Tanulmányok - Kelemen Krizosztom: Szent István király, nemzetünk nevelője
magyar ősi életviszonyaiból. Az elhagyott messze pusztákkal a régi életmód, a régi szokások, a régi kultuszformák kezdtek feledésbe merülni. A külföldet járt kereskedők, követek, hadfiak magasabb művelődés hírét, új vágyakat, új eszméket hoztak haza népük közé. A meghódolt keresztény lakosság már nyitogatta a magyar lelket a megismert, vagy hírből hallott magasabb művelődés belső tartalma, összetartó ereje, a kereszténység számára. A higgadtabb magyaroknak gondolata bizonyára el-elidőzött annak az Istennek a hitén, aki híveitől szelídebb viselkedést, emberségesebb erkölcsöket követelt, így a magyar nemcsak értelmileg, hanem érzelmileg is kezdett hangolódni, mondjuk, méltánylást érezni a keresztényekkel s magával a kereszténységgel szemben. A nyugati művelődés szellője természetesen leszállította a jósok, bűbájosok, varázslók és táltosok elmaradt bölcsességének értékét. Kifakult maga a határozottabb alakot úgysem öltött ősi pogány hit is. Összekötő, rendet tartó, erkölcsre nevelő belső tartalmát, erejét elveszítette. Akik ragaszkodtak hozzá, azok maguk is inkább csak mint magyar népiségük ősi jellegéhez ragaszkodtak. Nem hit volt már, hanem megszokás és kegyelet. Ez a kegyelet azonban a magyar fajiság féltésévé, félelmetes szellemi közegellenállássá változott, amikor Géza fejedelem fia, István, határozott kézzel nyúlt a magyar lélek formálásához. Az ősi dac, a ,,csak azért se" lángra lobbant, midőn a pogány öröklési jogrend képviselője kardot rántott az idegen, a nyugati keresztény jogrend címén uralkodó ifjú fejedelem ellen. A keleti magyar azonban magyarral fordult szembe, ha ez a magyar már európai magyar volt is. S a Kelet fiának tapasztalnia kellett, hogy a nyugati magyar nemcsak elszánt bátorsággal, hanem szellemi fensőbbséggel is rendelkezett. A Kelet szilaj magyarja elbukott, hogy helyt adjon az európaivá vált, a megkeresztelkedett magyarnak. Mikor ezt a küzdelmet fölelevenítjük, magyar lelkünknek, tudatalatti mélységeiben megrezdül egy húr: valami ősi panasz búg föl rajta, siratja a Koppányokat, Gyulákat, Vászolyokat, Siratja a végtelen puszták eltemetett költészetét. Az a panaszos húr megrezdült Szent István lelkében is. A magyar bánat sajgott az ő szívében is, annyira, hogy életírói szerint nevetni is elfelejtett. De az élet, a nemzetek élete is, valóságokon épül föl. A honszerző Árpád ivadéka csalhatatlan valóságérzékével és tényeken nyugvó érzelmi megbizonyosodásával látta, hogy a történelmi szükségesség őt a magyar élet sorsdöntő föladata elé állította, s hogy neki ezt a föladatot magyar fajának létérdeke, jövője érdekében kérlelhetetlenül meg kell oldania. Látta, hogy az ő egyéni életének maradék nélkül föl kell őrlődnie a közösség, a nemzet életéért való önfeláldozásban. S ma, szinte ezer év távlatából is, áhítatos tisztelettel állapítjuk meg, hogy Szent István a vállalt feladatot hősiesen és gondviselésszerűen teljesítette. Az emberi mértéket meghaladó kötelesség végzéséhez megvolt Szent Istvánnak az erkölcsi erőkészlete. Szent István a szó leg-