Pannonhalmi Szemle, 2000 (8. évfolyam, 1-4. szám)

2000 / 2. szám

44 HEINZ-DIETER KITTSTEINER mással szembeni hatása viszont óriási volt. A nagy világértelmezé­seket, amelyek oly nagy történeti befolyást gyakoroltak, nem törté­nészek alakították ki. Hayden White nyomán — ha részben más okokból is, mint ahogyan ő tette — e két történelemmel foglalkozó diszciplína elvá­lasztását nyugodtan nevezhetjük „a kritikát megelőző klisének"­, sőt tovább is mehetünk, tekinthetjük a történelemfilozófia és a történettudomány elválasztottságát egyenesen szerencsétlenségnek is. Kantra hivatkozva ebben az esetben azt mondhatnánk: a törté­nettudomány vak történelemfilozófia nélkül, a történelemfilozófia pedig üres történettudomány nélkül. Egy előadás keretei sajnos túl szűkek ahhoz, hogy e két diszciplína kívánatos kereszteződéséről kimerítően beszéljünk. Ráadásul nem is könnyű, sőt talán egy kicsit nagyzoló dolog is lenne, ha nagy általánosságban szólnánk a törté­nészek történelemértelmezéséről; ennek vizsgálatát minden eset­ben magából az anyagból kell fáradságos munkával kibontani. Könnyebb a dolgunk a történelemfilozófiával, mert e diszciplína éppen a történelem egészének értelmezésére törekszik. Ugyanakkor a történelemfilozófia sem egységes önmagában. Témánk ezúttal Nietzsche 1873/74-ben írott értekezése, A történelem hasznáról és káráról az élet számára. Annak érdekében, hogy a Nietzsche által kifejtett álláspont átláthatóbb legyen, olyan válaszként fogom fel, amely Kant és Hegel — a 19. század közepén lehanyatlott — klasszi­kus német történelemfilozófiájának kihívására érkezett. Reménye­im szerint sikerül megmutatnom, hogy a történelemfilozófia régebbi formája olyan kérdéseket hagyott hátra, amelyek érdemesek az új megfontolásra. Mindezt előrebocsátva azt szeretném bemutatni, hogy az „elrejtő őrület" fogalmában az ember történelemhez fűződő tevőleges viszo­nyának egészen új elképzelése jelenik meg. Egyáltalán nem gondo­lom, hogy ez az elképzelés tartható, sokkal inkább az a véleményem, hogy a klasszikus történelemfilozófia itt bizonyos pontokon helye­sebben látott, és hogy az általa nyújtott kép még ma is érvényes. Az imént azt mondtam: a történelemfilozófia üres a történettudomány nélkül. Ez az üresség első pillantásra talán nem is látható, mert az éppen Nietzsche nyomán kialakuló történelemértelmezések annyi­ra megteltek a civilizációkritika fogalmaival, olyan mítoszokkal és képekkel, amelyek bizonyosfajta plauzibilitást biztosítanak. Tartal­milag mégis üresek; ezt előadásom végén néhány Heideggerhez kapcsolódó, bizonyára teljesen illetéktelen megjegyzéssel szeret­ném megvilágítani. A „elrejtő őrület" kategóriáját ennyiben olyan fogalomnak tartom, amely szerepet játszott a német önértelmezés szerencsétlenségének történetében. 2 Hayden White: Metahistory. Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1991, 554.

Next