Pannonhalmi Szemle, 2002 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám
138 VÁRI GYÖRGY „igazságát", a regényben történő igazságot rögzíthetőnek véli az elbeszélő kijelentéseiben, tulajdonképpen tematikusan és nem poétikai komponensek mentén, esszéként és nem regényként olvassa a művet. Molnár Sára érdekes és fontos, bár némileg ellentmondásos tanulmányában szintén nem grammatikai, hanem szemantikai érvekkel cáfolja Szirákot, mondván, hogy ez a mondat „pontosan az igazság relativitásáról szól". Kaposi Dávid is esszéregényként olvassa a Kaddist egyébként nagyszerű tanulmányában, és szembesíti a Kertész-esszék állításaival a Kaddis narrátorának, B-nek kijelentéseit, eltekintve attól, hogy ezek a kijelentések egy kompozíció elemei, s ebből a kompozícióból kiszakítva már nem azonosak önmagukkal. Kissé emlékeztet a Kaddis recepciótörténetének ez a vonása arra, amit Mihail Bahtyin ír Dosztojevszkij fogadtatatástörténetének vázlatos áttekintésekor. Bahtyin egyetértőleg idézi B. M. Engelgardtot, aki úgy véli, hogy „a szakmunkák szerzői mindmáig hol Ivan Karamazov, hol Raszkolnyikov, hol Sztavrogin, hol a Nagy Inkvizítor tanítványai, maguk is ugyanazokba az ellentmondásokba bonyolódnak bele, mint a hősök, s tehetetlenül torpannak meg ugyanazon problémák előtt, amelyekre az utóbbiak sem találnak megnyugtató választ..." Bahtyin szerint ez nem egyszerűen „a kritikai gondolkodás metodológiai impotenciája" vagy „a szerző szándékának alapvető félreértése (...) Az efféle, az egész szakirodalomban elterjedt módszer - éppúgy, mint a Dosztojevszkij hőseivel minduntalan vitába szálló elfogulatlan olvasói befogadás - teljes összhangban van szerzőnk műveinek alapvető szerkezeti jellegzetességével. Dosztojevszkij (...) nem néma rabszolgákat teremt (...), hanem szabad embereket, akikben elegendő erő van ahhoz, hogy egy sorba emelkedjenek alkotójukkal, anélkül, hogy vele egyetértenének, sőt, ellene is szegülhetnek." Dosztojevszkij hősei önállóan, nem a szerzői szólam által közvetítve, hanem attól elszakadva jelennek meg a regényekben, ezért lehetséges elkülöníteni őket, és vitába szállni vagy egyetérteni velük. Az, hogy a Kaddis szakirodalma is ezt teszi, Dosztojevszkijnél sem egyszerűen véletlen, hanem egy szerkezeti sajátosság tünete. Arra mutat rá, hogy a regény a Bahtyin által elemzett Dosztojevszkij-művekhez hasonlóan polifonikus szerkesztettségű. A szólamok nem egységesek, hanem belsőleg dialógikusan osztottak. Ennek legprimerebb megnyilvánulása az, hogy maga az elbeszélő betegesnek és kényszeresnek minősíti bizonyos reakcióit a regény lapjain gyakran visszatérő sorokban. „Szokott és utált beszédkényszeremtől hajtva"(55.), „beszédkényszerrel takargatott ürességem"(25.), „De abba- 6 Uo. 7 Kaposi Dávid: Kertész kontra Kertész, megjelenés alatt a Thalassa 2003/1. számában. 8 Mihail Bahtyin: Dosztojevszkij poétikájának problémái. Budapest, Osiris, 2001,9-10. 9 A regény zenei felépítettségére, a belső ritmust biztosító ismétlésekre majd minden értelmező fölhívta a figyelmet, legszabatosabban talán Radnóti Sándor fogalmazta meg: „Követem ezzel az író hasonlatképpen zeneinek nevezhető formálásmódját (...): nem történetet beszél el, hanem mintegy szólamokat léptet be és szólamokhoz tér vissza." (Radnóti, i. m. 243.)