Pannonhalmi Szemle, 2002 (10. évfolyam, 1-4. szám)

2002 / 4. szám

138 VÁRI GYÖRGY „igazságát", a regényben történő igazságot rögzíthetőnek véli az elbeszélő kijelentéseiben, tulajdonképpen tematikusan és nem po­étikai komponensek mentén, esszéként és nem regényként olvassa a művet. Molnár Sára érdekes és fontos, bár némileg ellentmondásos tanulmányában szintén nem grammatikai, hanem szemantikai ér­vekkel cáfolja Szirákot, mondván, hogy ez a mondat „pontosan az igazság relativitásáról szól".­ Kaposi Dávid is esszéregényként olvas­sa a Kaddist egyébként nagyszerű tanulmányában, és szembesíti a Kertész-esszék állításaival a Kaddis narrátorának, B-nek kijelentése­it, eltekintve attól, hogy ezek a kijelentések egy kompozíció elemei, s ebből a kompozícióból kiszakítva már nem azonosak önmaguk­kal.­ Kissé emlékeztet a Kaddis recepciótörténetének ez a vonása arra, amit Mihail Bahtyin ír Dosztojevszkij fogadta­tatástörténetének vázlatos áttekintésekor. Bahtyin egyetértőleg idézi B. M. Engel­­gardtot, aki úgy véli, hogy „a szakmunkák szerzői mindmáig hol Ivan Karamazov, hol Raszkolnyikov, hol Sztavrogin, hol a Nagy Inkvizítor tanítványai, maguk is ugyanazokba az ellentmondásokba bonyolód­nak bele, mint a hősök, s tehetetlenül torpannak meg ugyanazon problémák előtt, amelyekre az utóbbiak sem találnak megnyugtató választ..." Bahtyin szerint ez nem egyszerűen „a kritikai gondolko­dás metodológiai impotenciája" vagy „a szerző szándékának alapve­tő félreértése (...) Az efféle, az egész szakirodalomban elterjedt módszer - éppúgy, mint a Dosztojevszkij hőseivel minduntalan vitába szálló elfogulatlan olvasói befogadás - teljes összhangban van szerzőnk műveinek alapvető szerkezeti jellegzetességével. Doszto­jevszkij (...) nem néma rabszolgákat teremt (...), hanem szabad embereket, akikben elegendő erő van ahhoz, hogy egy sorba emel­kedjenek alkotójukkal, anélkül, hogy vele egyetértenének, sőt, elle­ne is szegülhetnek."­ Dosztojevszkij hősei önállóan, nem a szerzői szólam által közve­títve, hanem attól elszakadva jelennek meg a regényekben, ezért lehetséges elkülöníteni őket, és vitába szállni vagy egyetérteni velük. Az, hogy a Kaddis szakirodalma is ezt teszi, Dosztojevszkijnél sem egyszerűen véletlen, hanem egy szerkezeti sajátosság tünete. Arra mutat rá, hogy a regény a Bahtyin által elemzett Dosztojevszkij-mű­­vekhez hasonlóan polifonikus szerkesztettségű. A szólamok nem egységesek, hanem belsőleg dialógikusan osztottak. Ennek legpri­­merebb megnyilvánulása az, hogy maga az elbeszélő betegesnek és kényszeresnek minősíti bizonyos reakcióit a regény lapjain gyakran visszatérő sorokban.­ „Szokott és utált beszédkényszeremtől hajt­­va"(55.), „beszédkényszerrel takargatott ürességem"(25.), „De abba- 6 Uo. 7 Kaposi Dávid: Kertész kontra Kertész, megjelenés alatt a Thalassa 2003/1. számában. 8 Mihail Bahtyin: Dosztojevszkij poétikájának problémái. Budapest, Osiris, 2001,9-10. 9 A regény zenei felépítettségére, a belső ritmust biztosító ismétlésekre majd min­den értelmező fölhívta a figyelmet, legszabatosabban talán Radnóti Sándor fogal­mazta meg: „Követem ezzel az író hasonlatképpen zeneinek nevezhető formálásmódját (...): nem történetet beszél el, hanem mintegy szólamokat léptet be és szólamokhoz tér vissza." (Radnóti, i. m. 243.)

Next