Pannonhalmi Szemle, 2002 (10. évfolyam, 1-4. szám)
2002 / 4. szám
AZ EMLÉKEZÉS BOLONDSÁGA 113 felvilágosítás és emlékeztetés, hogy a vakok végre lássanak. Ebben az értelemben ez a novella, de tágabb értelemben a holocaust-irodalom egésze, nem értelmezhető pusztán lágertörténetként, mely a történelemnek egy lezárt, múltbeli fejezetéből merít, hanem szent, jelenidejű történet, mely által a zsidó nép - ahogy Heller Ágnes írja - már kétezer éve kiesett a „történelem szelleméből", a 20. században, Auschwitz által újra beleírta a nevét. A történet „szentsége" többek között a zsidóság történelemszemléletéből fakad: Karl Löwith szerint történetüknek „politikai történelemként még ma is szigorúan vallásos értelmezés adható". A történelmiben a „jelenidejűt" tapasztalni - ez ugyancsak a zsidó nép sajátja. Rosenzweig írja, hogy miközben a kereszténység az „örök utat" járja, a zsidó nép, egyetlenként a népek között, az öröklétet - az örök jelenidőt - tapasztalja a történelem közepette. Yerushalmi azt állítja, hogy bár a holocaust „máris több történelmi kutatást ösztönzött a zsidó történelemben minden más egyedi eseménynél", képét nem a történész, hanem az író alkotta meg, és ez nem véletlen. A fikció ad szemet „az iszonyattól elborzadt elbeszélőnek", és ez teszi lehetővé a történettudomány számára, hogy egyenlővé váljék az emlékezettel, azaz, Yerushalmi gondolatmenetét követve, a hálába szerepét tölti be. Erre azért van szükség, mert a történelem a holocausttal „önmaga elbeszélhetőségén kívülre került", miközben a holocaust a „beszéd metaforikus rendjébe beépíthető, és így végül mégis historikus tartalmakat nyer".8 Hayden White a nácizmus és az „Endlösung" tanulmányozásakor a történeti cselekményesítéssel kapcsolatban arra a kérdésre próbál választ keresni, hogy milyenfajta történeteket mondhatunk el felelősen ezekről a jelenségekről. Ez felveti a kérdést, hogy a történelmi valóság magában hordozza-e műfaját, meghatározza-e a róla szóló diskurzust, mely azt jelentené, hogy „az események történetszerű formával és cselekményszerű jelentéssel" rendelkeznek, vagy a holocaust eseménye is vég nélkül értelmezhető, mely azonban számos ismeretelméleti és etikai dilemmát vet fel, ha az elbeszélések a cselekményesítés elfogadhatatlannak tekintett módjain alapulnak (pl. a holocaust esetében idilli vagy komikus történetek). White szerint különbséget kell tennünk az eseményeknek a fiktív vagy szó szerinti bemutatása között, majd Beres Lángot idézi, aki szerint csak a tényszerűség, a népirtás „szó szerinti krónikája" állhatja ki az igazsághűség próbáját. A szószerintiség itt úgy értendő, hogy az ábrázolás direkt kapcsolatban van a tárgyával. Ennek nyelvi leírásához az „intranzitív írást" javasolja, amelyet Barthes-től vesz át, és Heller Ágnes: A holocaust mint kultúra. In Az idegen. Múlt és jövő, Budapest, 1997, 92-102. 7 Paul Ricoeur: A történelem és a fikció kereszteződése. In Válogatott irodalomelméleti tanulmányok. Osiris, Budapest, 1999. 366. 8 Schein Gábor: Összekötni az összeköthetetlent (Megjegyzések Kertész Imre prózájához). Elhangzott Az értelmezés szükségessége című Kertész Imre-konferencián Budapesten a Szerb utcában, 2002. április 11-én. 9 Hayden White: A történelmi cselekményesítés és az igazság problémája. Inni történelem terhe. Osiris-Gond, Budapest, 1997.