Pannonhalmi Szemle, 2005 (13. évfolyam, 1-4. szám)
2005 / 2. szám
108 MURAI ANDRÁS mennyiben nyit új perspektívát, hoz új összefüggést, ha a múltat az emlékezet felől közelítjük meg. A kollektív emlékezet jelek alkotása és hozzáférhetővé tétele, ahogy Assmann fogalmaz, a „múlt szemiotizálása". Itt érdemes keresnünk a „többletét", a „másságát" az emlékezetvizsgálatnak. Mivel az aktuális jelenről szól, így tétje nem a múlt igazságtartalma. Nem azt a kérdést veti fel, valóban így történt-e, mivel a múlt eseményeit nem eredeti kontextusukban vizsgálja. A kollektív emlékezet által felvetett kérdés így hangzik: a kortárs világ milyen képet alakít ki a múltról, milyen eszközökkel és melyek lehetnek ennek okai? Ugyanakkor, ha megértjük a kollektív emlékezet működését, talán a felejtés problémakörére is magyarázatot kapunk. Emlékezés és felejtés szimbiózisban léteznek, a kérdés, melyik nézőpontjából tekintünk a múltra. A felejtést tekinthetjük az emlékek pusztítójának, a múlt likvidálójának. De másrészt az emlékezést értelmezhetjük a feledés elleni támadásként. Legalább három módja van annak, ahogy az emlékezés előidézi a felejtést. Először is az emlékezés dönt arról, mi jelenik meg egyáltalán a múltból. A memória ugyanis szelektív természetű. A magunk mögött hagyott időt úgy szólítja meg, hogy csak bizonyos eseményeket, személyeket, helyszíneket tüntet ki figyelmével. Az emlékezetet ez esetben úgy kell elképzelnünk, mint egy tárházat, ahonnan a múltnak csak azon elemeit emeljük ki, amelyek az aktuális jelen számára jelentéssel bírnak. Minden más a felejtésé. Másrészről azt is megfigyelhetjük, hogy egy esemény vagy személy nem csupán a témából fakadóan, hanem annak megjelenítéséből következően is a felejtés tárgyává válhat. Van, hogy a múlt versengő értelmezései párhuzamosan léteznek, de lehetséges, hogy felülírják egymást, és szélsőséges esetben (például jelentős társadalmi átalakulás nyomán) az utóbb megjelenő törli a korábbit. Véleményem szerint az első a holokauszt, a második a magyarországi közelmúlt eseményeinek filmes megjelenítését jellemzi. Harmadsorban pedig a képi ábrázolás látszólagos ellentmondásossága hívja fel a figyelmet arra a módra, ahogyan az emlékezés hat a felejtésre. A fotók és a filmek készen nyújtják a múlt világát, képeket vetítenek a múlt helyébe. A konkrétsága miatt lezártnak, a jelenlét illúziója miatt egyszerinek és megváltoztathatatlannak mutatott tér és idő felment az emlékezés megismétlése, folyamatossága alól. A Schindler listájával szemben felhozott egyik vád szerint a felejtést segíti elő azáltal, hogy mindent megmutat. A kollektív emlékezet a láthatóvá tett múlt, ezért létezése a közvetítés technológiájának a függvénye. Az emlékezés a múlt medializálása, az „üzenet" azonban a közvetítő közeg függőjévé válik: a kifejezésmód, például a film sajátosságai, maguk alá rendelik a megjelenített témát. Ennek is következménye, hogy mikor emlékezetről beszélünk, nem objektív és állandó, hanem változó és egymásra rétegződő tudásanyagként kell elképzelnünk mindazt. 5 Jan Assmann: A kulturális emlékezet, i. m. 77.