Pannonhalmi Szemle, 2006 (14. évfolyam, 1-4. szám)
2006 / 4. szám
A VILÁG BOTRÁNYÁT FELVÉVE 113 Kaddis-elemzésében is érezhető némiképp, hogy valójában a feleség „szólamával" ért egyet, akit B. „nem volt képes követni az életbe és a megváltásba".13 Kérdés azonban, hogy megelégedhetünk-e annyival, hogy itt disszonáns szólamok érvényesülnek, amelyekkel lehet egyetérteni vagy vitatkozni. Ha az olvasó szempontjából közelítünk, a Kaddis a meg nem született gyermekért elmélyíti és személyessé teszi a botránkozás és botránkoztatás tapasztalatát. A Sorstalanságban a megütközött olvasó a drámai irónia révén bizonyos értelemben mindvégig kívül marad. Ezzel szemben a Kaddisban a botránkoztatás egy rendkívül személyes beszédmód, az ima egyes szám első személyén keresztül történik, továbbá aki megbotránkozik, a feleség, erőteljesen és meghitten van jelen (nem csak futólag és ironikusan, mint a holocausttagadó, az újságíró vagy a két öreg a Sorstalanságban). Beszédmódjából kiindulva én performatív szövegaktusként értelmezem a Kaddist, olyan imádságként, amely egyben önfelszámolás vagy vezeklés, és amelyet épp a feleség jelenléte, az általa felidézett teljesség vágya hitelesít. Northrop Frye szerint az irodalom „emberérdekű" képei két ellentétes pólus mentén csoportosíthatók, a „démonikus képek" az iszonyat elutasított világát, az „apokaliptikus" képek pedig a vágyott beteljesedés világát idézik meg.14 Ebben a megközelítésben a Kaddis démoni vízió, és arra invitálja az olvasót, hogy megingás és megalkuvás nélkül nézzen szembe az iszonyattal, sőt, önmagában ismerje fel azt. A Kaddis tanúsága szerint a démoni nem más, mint az egyéni vágyak összessége, az egyes ember hatalmi álmainak nyugtalanító testet öltése. Amennyiben a társadalom az Antikrisztust metonimikusan értelmezi, mint aki csupán „vállára veszi" „minden démoniságunkat" mint vaskeresztet (K 63), s ezzel felmenti önmagát. Ezzel szemben a Kaddis narrátora, felforgatva az áldozat és elkövető bináris oppozícióját, önnön vállára veszi „minden démoniságunkat", és felfokozott tudatossága, az írás révén vezekel érte: „valamilyen rejtelmes gyalázat tapad a nevemhez, és hogy ezt a gyalázatot valahonnan magammal hoztam, onnan, ahol sohasem voltam, s valamilyen bűnömért hoztam, ami az én bűnöm, bár sosem követtem el" (K114). A Kaddis botrányának egy további aspektusa, hogy a bírált hatalomelv maszkulin képekkel, a phallus törekvésével, az apasággal, végső soron az atyaisten eszméjével asszociálódik. A szövegben hangsúlyossá válnak az európai kultúrát nagyban meghatározó fallikus agresszió képei: a szöveg hangsúlyos „Nem"-je pontosan az ebben való részességet utasítja el. „Nem! - sosem tudnék egy másik ember apja, sorsa, istene lenni" (K 141). A narrátor gyermekkori apaélményétől az intézeti dizin át egyenes út vezet Auschwitz Antikrisztusához, és a „főhős" úgy ismeri fel önmagában a hatalmi 13 Várt, i. m. 143. 14 Lásd például Northrop Frye: A kritika anatómiája. Helikon, Budapest, 1998. 120-135.