Pannonhalmi Szemle, 2015 (23. évfolyam, 1-4. szám)

2015 / 4. szám

49 METAFORA ES MIMESIS mondó „egy rakás olyan tényből, amelynek feldolgozatlanul az égvilágon semmi értelme nincs",11 hogyan állít össze hihető tör­ténetet. A referens totális átfordítása a metaforikusba már abban az önmeghatározásban megnyilatkozik, amely a filozófus alakját és a filozófia feladatát jelöli ki. „A filozófia kritikai feladat, de ez a kritikai feladat az orvosi gyakorlat körébe tartozik. A második korszerűtlen elmélkedéssel nagyjából egyidőben íródott jegyzete­iben Nietzsche a filozófust a »civilizáció orvosa«-ként határozta meg."12 Ebből a sajátos nézőpontból minden helyzetértelmezés és helyzetértékelés egy orvosolandó diagnózis felállítását is jelenti, s ez csak azzal a mélységes meggyőződéssel együtt történhetik, hogy a gyógyító eljárások kimunkálása is a diagnoszta­ gondol­kodó feladata, sőt kötelessége. Nietzsche kultúrkritikája egyfajta alaptalanság-érzetből táplálkozik, mely gondolkodásának szinte teljes horizontját lefedi. A nem-morálisan felfogott igazságról és ha­zugságról című írás kiindulópontja az Igazság nyelvi megalapoz­­hatatlanságát érzékeli. Ez a kritika nem látja a helyes mimézis lehetőségeit, a metaforát visszavezethetetlennek tartja a közön­ségesre, a közönségest pedig a referensről leválasztott alak látja. A metafora, a metaforicitás nem a szemantikai tévelygés meg­nyitója, hanem a nyelvi reprezentáció lényegi természete: „Min­den fogalom a nem-azonos azonossá­ tétele révén keletkezik."13 Nietzsche felülírja a metafizika egyik alapjául szolgáló binaritást, miszerint a nyelv szavai a valóság egyedi (közönséges) megne­vezései, a jelölő a jelölt látszása, külső burka. Azt a belátást tehát, ami Arisztotelésznél úgy nyilatkozik meg, hogy a metafora a vi­lág arcát, pontos képét adja. Nála a metaforikus hordozó nem lehet eltérülés, helyettesítés a konkrét, referens alapszótól, mert az már maga el van térítve saját referenciális megfelelőjétől. A megnevezés olyan önkényesség, amely a világnak azt az álarcot adja, melyet a megnevező látni szeretne rajta. Ugyanakkor Nietz­sche hisz egy egységes, organikus kulturális mező létében, még inkább szükségszerűségében. Az egzisztencia története számára bizonyosságadó példákat mutatott e hit jogosságához. A hithez a tragikus/klasszikus görögség kultúrateremtő formái adják azt a mintát, amely megmutathatja az igazodás (a gyógyulás) irányait. A kultúra hiányának és egy lehetséges kultúra reményének feszültségében való gondolkodás a probléma/hiány elsődleges forrásaként és felelőseként az ember valóságelsajátító és való­­ dt White, Hayden: A történelmi szöveg mint irodalmi műalkotás, in Testes könyv­­, szerk. Kiss Attila Attila-Kovács Sándor S. K.-Odorics Ferenc, Ictus-Jate, Sze­ged, 1996, 335. Hayden White szerint, amikor a történész cselekményesíti a „tényeket", mindig maga dönt az elbeszélői nézőpontról, hiszen „a történel­mi helyzetekben, az irodalmi szövegektől eltérően, nincsenek eleve beépített jelentések". A jelentésekkel mindig egy nézőpont akaratérvényesítő képessé­ge látja el a szemantikailag néma történeteket. 12 Lacoue-Labarthe, i. m. 244. 13 Nietzsche: A nem-morálisan felfogott igazságról és hazugságról, i. m. 6.

Next